BŰNÖS, VAGY ÁLDOZAT? - 4.

Kat lassan lehiggadt és leült. Belátta, hogy a hadnagynak igaza van. Túlfeszített idegein ezúttal nem tudott uralkodni. Könnyek gyűltek a szemébe, és beszélni kezdett.
- Az elmúlt két hetet Provance-ban töltöttem egy barátnőmnél, aki Franciaországba ment férjhez. Régóta esedékes látogatás volt ez. Ron ajánlotta fel, hogy kivisz a repülőtérre, mert egy ügyfelét várta az elutazásom napján délután, aki szintén repülővel érkezett, és Ron azt mondta, így összekötheti a kellemeset a hasznossal.
- Tudja, hogy ki volt az üzletfél? – szólt közbe Matt.
- Sajnos nem. Ron nem mondta, én meg nem kérdeztem. Mivel mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, ritkán találkoztunk, és bőven volt miről beszélnünk. Tehát a gépem délután 4 órakor indult Párizsba. Fél kettőre értünk ki a repülőtérre, van egy jó kis étterem, ahol isteni steak-et lehet enni, ott ebédeltünk. Háromnegyed három lehetett, amikor elbúcsúztunk egymástól, és beálltam a párizsi járat check in pultjához. A gépem menetrend szerint, néhány perccel 4 óra előtt szállt fel.
- Mr. McLeod azt sem említette, hogy honnét, melyik járattal érkezik az ügyfele?
- Nem. Egyáltalán nem beszéltünk az ügyfeléről. Feltehetek én is egy kérdést?
- Természetesen.
- Hogyan halt meg Ron?
- Lelőtték az autójában, a repülőtér parkolójában, az öngyilkosságot a halottkém azonnal kizárta.
Kat vállai megroggyantak, úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna.
- Nem szenvedett – szólt együttérzéssel a hangjában a férfi -, azonnal meghalt.
- Értem – mondta lassan, fájdalommal telt hangon Kat. – Abbahagyhatnánk ezt mára, kérem?
- Attól tartok, nem lehet, és egyébként is csak egy kérdésem maradt: viszonya volt az áldozattal?
- Ron és én? … Nem. … Barátok voltunk, nagyon jó barátok.
- Soha?
- Úgy látom, hadnagy úr, maga nem hisz abban, hogy férfi és nő között létezhet pusztán barátság.
- Az igazság számít, nem az, hogy én miben hiszek. Szóval: soha?
- Soha! – kiáltotta Kat. Látszott rajta, hogy önuralmának, energiáinak végére ért.
- Mára ennyi elég volt. Köszönöm – állt fel a kanapéról Matt. – Ugye, nem szükséges figyelmeztetnem arra, hogy ne hagyja el a várost?
- Szóval mégsem kerültem le a gyanúsítottak listájáról! Van azon a listán egyáltalán rajtam kívül más is?
- Erről nem beszélhetek, ügyvédnő, ezt maga is jól tudja! Kérem, ha van bármi, ami eszébe jut, ezen a számon hívjon fel – nyújtott Matt egy kis kártyát Kat felé. A nő tekintete olyan fagyos volt, hogy attól a férfi megborzongott. Mivel Kat nem mozdult, a férfi egyedül indult az ajtóhoz. Kat felvánszorgott a lépcsőn a hálószobájába. Összegömbölyödött az ágyán, és szívet tépően zokogott, siratta Ront, azt az embert, aki az egyik legfontosabb volt az életében.

- Tania McLeod várja az irodájában, hadnagy! – kiáltott Maria, a diszpécser Matt után, amikor berobogott a kapitányságra. Matt-nek ehhez egyáltalán nem volt kedve, de a munkáját nem válogathatta meg.
- Üdvözlöm, Mrs. McLeod – lépett be az irodájába. Az özvegy elegáns és gyönyörű volt.
- Elvárható lenne a rendőrségtől, hogy rendszeresen tájékoztasson arról, milyen eredményeket tud felmutatni a férjem halálával kapcsolatos nyomozásban – vágott egyenesen a közepébe Tania -, de az eltelt két hétben senki sem keresett fel azért, hogy beszámoljon nekem.
- Asszonyom, ez azért nem egészen így működik – kerülte meg az íróasztalát Johnson hadnagy -, a rendőrségnek nincs tájékoztatási kötelezettsége a folyamatban lévő ügyekről, még a hozzátartozók felé sem. Tudom, hogy nehéz időszakon megy keresztül, és kérem, higgye el, mindent megteszünk azért, hogy a férje halálának körülményeire a lehető leghamarabb fényt derítsünk.
- A férjem nem akárki volt ebben a városban, és én sem vagyok az! – emelte fel a hangját Mrs. McLeod. – Van akkora befolyásom a rendőrfőnöknél és a polgármesternél, hogy utcai posztos rendőrré minősíttessem magát, ha nem tanúsít több tiszteletet irántam!
- Akár hiszi, akár nem, Mrs. McLeod, a pénz még ebben a városban sem minden, nem mindenki megvásárolható!
- Talán félreértett, hadnagy – próbálta Tania enyhíteni a feszültséget, és szépíteni a helyzetet, mert látta, hogy alaposan mellélőtt Johnson hadnagynál ezzel a taktikával.
- Valószínűleg – hagyta rá Matt. – És ha már itt van, kérem, válaszoljon egy kérdésemre. Mint a férje régi, jó barátját, nyilván Ön is ismeri Kathryn Taylort. Mi a véleménye róla?
- Á, Kathryn – vágott félreérthetetlen grimaszt a nő -, nos, ő valóban Ron egyik réges-régi barátja volt, … vagy … talán sokkal több is annál.
- Ezt hogy érti?
- Ugyan, hadnagy úr, hát hogyan lehet ezt másképp érteni: régóta gyanítom, hogy Ronnak viszonya volt Kathryn Taylorral.
- Mégis miért feltételezi ezt?
- Ron valósággal rajongott Kathrynért, ez mindig is így volt. Én csak „Bezzeg Kat-nek” hívtam, mert valahányszor szóba került, Ron mindig vele példálózott előttem.
- Ezek szerint maga nem kedveli Ms. Taylort?
- Ez nagyon enyhe kifejezés, hadnagy úr! És még kevésbé kedvelem azóta, amióta gyanítom a viszonyukat.
- Van erre bármilyen bizonyítéka?
- Nincs. Ron nem volt ostoba, és Kathryn sem az. A munkájuk miatt rengeteget utaztak mind a ketten, ha néhány ilyen utazásra Ron magával vitte Kat-et, nyilván meg tudták oldani úgy, hogy ne derüljön ki. Egyébként az ellenszenv Kathryn és közöttem abszolút kölcsönös.
- Mrs. McLeod, köszönöm, hogy idefáradt, és ígérem, ha bármilyen érdemi előrelépés lesz az ügyben, arról tájékoztatom magát.
- Azt el is várom – állt fel Tania, és királynői tartással vonult az ajtóhoz. Matt sokáig bámulta az ajtót Tania távozása után, és azon tűnődött, mit is akart a nő valójában.