MOTTÓ:

"OLVASSA, AMIT ÍRTAM, AZ OLVASÁS ÖRÖMÉÉRT! BÁRMI EGYEBET TALÁL BENNE,
ARRÓL ÁRULKODIK, AMIT MAGÁVAL HOZOTT AZ OLVASÁSHOZ."
(ERNEST HEMINGWAY, IRODALMI NOBEL-DÍJAS AMERIKAI ÍRÓ)

"VONZ AZ ÍRÁS, A REJTÉLYESSÉGE, AZ, AHOGY A SZAVAK EGY OLDALON ÖSSZEKAPCSOLÓDNAK, HOGY KÉPET ALKOSSANAK, KIFEJEZZÉK A LÉNYEGET, VAGY CSAK OTT LEGYENEK ÉS MUZSIKÁLJANAK."
(NORA ROBERTS AMERIKAI ÍRÓNŐ)

2010. december 31., péntek

Boldog új évet kívánok!




 Megköszönve azt a sok biztatást és kedvességet,
amit 2010-ben Tőletek kaptam,
minden kedves olvasómnak és
írótársamnak
eredményekben, sikerekben,
örömökben gazdag,
nagyon boldog új esztendőt kívánok!
2011-ben Veletek, ugyanitt!



2010. december 24., péntek

Karácsonyi üdvözlet

Minden kedves olvasómnak,
blogíróknak, és azoknak,
akik olvasnak és írnak is egyben,
boldog karácsonyt kívánok!




2010. december 18., szombat

A zabolátlanság ára - Bells pályázatára





„Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot.”
(Paulo Coelho)

            A Chicago Memorial Hospital intenzív osztályának egyik kórtermében álltak mindannyian. A családja. Lányai, fia, vejei, menye, unokái, két dédunokáját szerencsére nem hozták el. A gyerekek még kicsik voltak, nem tett volna jót nekik. Egy héttel ezelőtt szállították kórházba, tüdőgyulladással. Nyolcvankét éves volt. Már két napja nem volt eszméleténél, az orvosok megmondták, hogy nincs mit tenni. A szobában csak egy gép zaja hallatszott, elfojtott zokogás tört fel valakiből. Ő már nem hallott semmit, nem tudott semmiről. A monitoron hirtelen összefüggő, hosszú, egyenes vonal jelent meg, a gép sípolni kezdett. Az ügyeletes orvos nem próbálkozott újraélesztéssel, tudta, úgysem tehet semmit.
- Elisabeth Lewis. A halál időpontja: 14 óra 32 perc, közvetlen kiváltó oka keringési elégtelenség. Részvétem! – kapcsolta ki a gépet Dr. Addison, majd csendben elhagyta a kórtermet.

            Kinyitotta a szemét és körülnézett. Enyhe fejfájást érzett, és óriási bizonytalanságot. Egyáltalán nem volt ismerős számára a környezet. Az ágynemű megzizzent alatta, ahogyan megpróbált felülni. Meglepődve konstatálta, hogy ez az egyszerű mozdulat egyáltalán nem okoz gondot, holott az elmúlt tíz-tizenöt évben már nem volt igazán fürgének mondható. Ahogy felült, azonnal meglátta a férfit. Az ággyal szemben lévő fotelban ült, acélszürke, jól szabott öltönyben, fekete garbóban, csinos arcán kaján mosollyal. Nem, a csinos nem is jó kifejezés, eszméletlenül jóképű férfi volt.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – mosolygott rá az ismeretlen.
- Hmm… - motyogta, válaszul talán, vagy csak úgy, a torkát köszörülte. Szeme riadtan járt ide-oda a szobában.
- Hol vagyok? – kérdezte végül tétován, és meglepve tapasztalta, milyen idegenül cseng a hangja.
- A Hotel Belgravia elnöki lakosztályában, Londonban – mondta a férfi, rendületlenül mosolyogva.
- A … hol? De hát ez lehetetlen!
- Már hogy lenne az? – állt fel a fotelból az ismeretlen, és az ölében tartott újságot az ágyra dobta.
- „Lisa Lewis Londonba érkezett!” – olvasta. – „A világsztár a Wembley Stadionban ad koncertet ma este!” – a cikk melletti fénykép egy gyönyörű fiatal lányt ábrázolt.
- Bocsánat… - habogta, - még mindig nem értem!
- Semmi probléma, azért vagyok itt, hogy elmagyarázzam, amit nem értesz!
- Oké – vett mély lélegzetet. – Kezdjük az elején, azzal, amiben biztos vagyok. A nevem Elisabeth Lewis, és az utolsó emlékem… egy ragyogó, fehér fény, azután…
- Elisabeth Lewis nyolcvankét éves korában elhunyt – szögezte le a férfi.
- Elhunyt…
- El. Ezzel tehát nem is érdemes tovább foglalkozni – adott egy tükröt a férfi a kezébe. Belenézett, és nem tudott hinni a szemének. A tükör azt a ragyogóan szép fiatal lányt mutatta, akit az újságban látott. Kezével az arcához ért, végigsimított a makulátlan bőrön, a méz szőke hajon. A tükröt leengedve végignézett a testén, és az nem egy öregasszony teste volt.
- Ez valami vicc? – kérdezte.
- A legkevésbé sem!
- De hát hogy lehet ez?
- Egész életedben merev szabályok szerint éltél. Tisztelted a szüleidet, szófogadó gyermek voltál, majd jó feleség és remek édesanya lettél. Mindig betartottad a szabályokat, nem követted el a legapróbb kihágást sem. Felnevelted a gyerekeidet, végigdolgoztad az életedet. Tekintettel voltál másokra. Segítetted a gyámoltalanokat. De közben – ült vissza a fotelba a férfi – ott élt benned a vágy valami másra. Arra, hogy legalább néha figyelmen kívül hagyhasd a konvenciókat, úgy érezted, a szabályok gúzsba kötnek. Sohasem próbáltad ki, milyen egy átmulatott éjszaka, nem engedted, hogy felszabadulj a gátlásaid alól. Tudtad, hogy bármit teszel, annak következményei vannak, és a felelősségtudatod sosem engedte, hogy olyasmit tegyél, aminek nem tudod vállalni a következményeit, de mindig is vágytál arra, hogy megtehess bármit. Ami most történik veled, tekintsd egy esélynek arra, hogy megtapasztald, milyen az, amikor nem a korlátaid szabják meg azt, mit teszel, hogyan viselkedsz. A lehetőségeid most óriásiak, mert te vagy Lisa Lewis, a szupersztár. Fiatal vagy és gyönyörű, tehetséges és gazdag, a világ a lábaid előtt hever. Nincsenek gyerekeid, akikért felelősséget kellene vállalnod, azt teszed, amit csak akarsz!
- Ilyen nincs! – nevetett fel a nő. – Én nem vagyok húszéves, nem tudok énekelni, és pláne nem vagyok világsztár!
- Dehogynem! – lépett közelebb mosolyogva a férfi, és kezét lágyan a nő homlokára tette. Egy pillanatra mintha elsötétült volna minden, a nő behunyta a szemét, és mikor újra kinyitotta, az ismeretlen már nem volt sehol.
- Lisa, de jó, hogy ébren vagy! – csicseregte a magas, vékony, fekete nő, aki szinte berobbant a lakosztályba.
- Vicki, az istenért, halkabban! – kért egy kis csendet Lisa, és már egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy pontosan tudja, ki az a nő, aki kérését semmibe véve éppen a lakosztály függönyeit húzta szét, és közben csak mondta, mondta a magáét.
- Már négy óra van, a koncerted este tíz órakor kezdődik, de ezt úgy is tudod. Amit nem tudsz, az, hogy az MTV riporterei a szomszéd lakosztályban várnak interjúra, és már kezdenek türelmetlenkedni! A többi újságírónak este hatkor adunk sajtótájékoztatót, de remélem, nem így akarsz megjelenni – mutatott Vicki a leheletnyi babydollra, ami Lisa testét alig takarta el.
- A stylist, a fodrász és a sminkes azonnal itt lesz – fecsegett tovább Vicki. Lisa magától értetődő természetességgel vette fel a telefont, hogy a szobaszervizt hívja.
- Kérek egy üveggel a legfinomabb pezsgőből, amijük csak van! – utasította a hotel személyzetét.
- Pezsgőt, Lisa? Most? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában Vicki.
- Miért ne? Azt csinálok, amit csak akarok! – kiáltotta Lisa. A stylist, a fodrász és a sminkes kezelésbe vették, miközben felkészítették az interjúra, Lisa alaposan a pezsgősüveg fenekére nézett, így aztán az interjú meglehetősen különösre sikeredett. A becsípett lány nevetgélve válaszolgatott a kérdésekre, és így is imádták. Az idő rohant. A mesebeli kényeztetés közben újabb üveg pezsgő fogyott el, így Lisa kissé bizonytalannak érezte magát a koncertje előtt. Asszisztense kis csomagot vett elő, és két apró pirulát adott a lány kezébe. Lisa lenyelte a pirulákat, és néhány percen belül úgy érezte, mintha egy felhőn ülne. Könnyű, mámoros lebegés érzete fogta el. Amikor felment a színpadra, és kigyúltak a fények, olyan boldognak érezte magát, ahogyan még soha. Ezrek tomboltak, éltették és éljenezték. A zene lüktetésére száguldott a vér az ereiben. Pörgött, forgott, táncolt, énekelt, flörtölt a közönségével. Két órán át tartott a zenei extázis, a végén Lisát szinte úgy kellett leráncigálni a színpadról. Az öltözőben újabb pezsgő és néhány kivételezett helyzetű rajongója várta. A pörgés megállíthatatlan volt. Kiosztott néhány autogramot, majd megakadt a szeme valakin. Az illető férfi volt, és nem is akármilyen! Magas, atlétatermetű, sűrű, göndör, barna hajjal, az olvadó csokoládéhoz hasonló, gyönyörű szemekkel, és olyan kisugárzással, ami azonnal magával ragadta Lisát. Nem beszéltek sokat, nem is volt rá szükség. Amint a zajos társaságot kizavarták az öltözőből, azonnal egymásnak estek. A szex vad volt és fékezhetetlen. Utána kimerülten hevertek egymás mellett, de Lisa még nem akarta, hogy az éjszaka véget érjen. Eszébe jutottak a kis pirulák, kettőt be is vett belőlük újra, és pezsgővel öblítette le.
- A Porschét akarom! Gyerünk! – szólt a férfinak, akinek a nevét sem tudta, de ez nem is volt fontos. A stadion parkolójából kecsesen suhant ki a csodaszép, fekete sportautó. Éjjel két óra körül járt az idő, a forgalom már gyér volt London utcáin, Lisa beletaposott a gázba, és élvezte a száguldást. Vérében dübörgött az adrenalin, a CD lejátszóból saját dalai szóltak, mellette az álomgyönyörű férfi, és úgy érezte, megállíthatatlan! Egyetlen pillanat volt csupán, nem is tudta, honnan került elő a kisfiú… nem is látta, csak a pillanatnak az a pici része maradt meg benne a napnál is világosabban, amikor a gyerek a kocsi elé került. Akkor mintha megállt volna az idő. Azonnal kitisztult a feje, kiugrott az autóból. A látvány a vért is megfagyasztotta benne: a gyerek az autó mögött feküdt az úttesten, és anélkül, hogy megvizsgálta volna, pontosan tudta, hogy meghalt. Úgy érezte, a világ darabokra hullik. Térde esett a gyerek teste mellett, és olyan fájdalmat érzett, amilyet még soha.

- Istenem – motyogta. – Istenem! Mit tettem! – Kezével a fiúcska felé nyúlt, de csak a semmit érintette, már nem a londoni utcán térdelt, hanem… nem is tudta, hol van. A világ furcsán anyagtalanná vált, mindenhol ott volt, és sehol sem. Újra nem értette, hogy mi történik vele, mígnem ismerős hangot hallott.
- Elisabeth Lewis – szólt a hang. – A korlátlan szabadság kísérlete csúfos kudarcot vallott.
- Igen – sírt fel. – Az a kisfiú… - nem tudta folytatni.
- Ne félj – vigasztalta a hang -, nem volt semmilyen kisfiú, úgy is mondhatnánk, hogy az egészet csak álmodtad.
- De megtörténhetett volna… - sírt tovább.
- Igen, megtörténhetett volna, mint ahogyan meg is történik máshol, máskor, másokkal. Olyanokkal, akik úgy érzik, mindenki felett állnak, akiknél az a szabály, hogy nincs szabály. Te úgy élted le az egész életedet, hogy úgy érezted, a szabályok gúzsba kötnek, pedig…
- … a szabályok bennünket védenek. – fejezte be a mondatot Elisabeth.
- Igen – szólt a hang vigasztalón, és Elisabeth úgy érezte, most már mindent tud, mindent megértett. A ragyogó, fehér fényt látta újra, érezte, hogy hívja, ellenállhatatlanul vonzza magához. Bizonytalanul indult a fény felé, de ahogyan egyre közelebb ért hozzá, a bizonytalansága is semmivé lett. Az utolsó pillanatban, amit még a magáénak mondhatott, arra gondolt, hogy bárcsak mindenki még életében megtanulhatná azt a leckét, amit neki mutattak meg, mert ha ez így lenne, a boldogabb és biztonságosabb hely lenne ez a világ.

2010. december 12., vasárnap

Csak egy dal...

Régóta nem volt rám ilyen hatással, nem gondolkodtatott így el egyetlen dal sem, mint Rácz Gergőtől a Bennünk a világ. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akit ez a dal megérintett...


Rácz Gergő- Bennünk a világ



Egy ócska kis padon
üres kézzel
a százas egy vagyon.
Csak egy másik pad
hova eljutsz ezzel
melletted azok
kik sose fáznak
meleg padlón járhatnak
puha párnán alhatnak. 

Egy fordulat, 
száz esély van rá.
A mindenből a sehová,
a mélyből az égig juthatsz

Refr.:

Itt vagy te és én köztünk a világ,
látszólag nagy a távolság.
De benned a szív és bennem a vér
épp úgy lázad.
Itt vagy te és én bennünk a világ.
az érzések olyan egyformák,
és a szívünk legmélyén
ugyanúgy élünk mindent át:
te és én.


Végtelen utak,
de hova érünk,
az út merre halad,
talán az sem mindegy,
honnan jöttünk.
De színtelen napok,
vagy ölelő fény,
nem is fontos hol dőlt el,
ugyanúgy csak lépnünk kell.

Egy fordulat, 
száz esély van rá.
A mindenből a sehová,
a mélyből az égig juthatsz

Refr.:

Itt vagy te és én köztünk a világ,
látszólag nagy a távolság.
De benned a szív és bennem a vér
épp úgy lázad.
Itt vagy te és én bennünk a világ.
az érzések olyan egyformák,
és a szívünk legmélyén
ugyanúgy élünk mindent át:
te és én.

Itt vagy te és én köztünk a világ,
látszólag nagy a távolság.
De benned a szív és bennem a vér
épp úgy lázad.
Itt vagy te és én bennünk a világ.
az érzések olyan egyformák,
és a szívünk legmélyén
ugyanúgy élünk mindent át:
te és én.


2010. november 21., vasárnap

Csak egy kép - 1.

Mindig nagyon szerettem a képeket. Nem feltétlenül képzőművészeti alkotásokra gondolok, gyakorlatilag bármilyen képre. Egy kép többet mond ezer szónál – tartja a régi mondás, és milyen igaz! Valóban többet mond ezer szónál, és mindenkinek másmilyen szavakat mond! Ahányan csak vagyunk, mindenkinek más és más jut eszébe ugyanarról a képről. Némelyik kép hidegen hagy, más elgondolkodtat, és van, amelyik megihlet és írásra késztet. Új sorozatot indítanék a Cafe Katarinán, Csak egy kép – címmel, ide azokat az írásokat szánom, amelyek egy-egy kép láttán jutnak eszembe. Ki tudja, talán másoknak is lesz kedve csatlakozni…

Íme, az alábbi néhány sorhoz ihletet adó kép:




Rózsák Cornwallban

A turistacsoporttól kissé leszakadva a bájos, ódon hangulatú utcáról jobbra fordult, és elindult, hegynek felfelé. Jó húszpercnyi gyaloglás után egy roskatag kőfalhoz érkezett, melyet szinte teljesen eltakart a borostyán. A fal mellett sétálva talált egy rést, éppen akkorát, hogy kényelmesen átfért rajta. Mikor beljebb lépett, akkor látta, hogy egy kertbe ért, legalábbis kert lehetett valamikor, csodás kilátással az óceánra. Kissé megszédült, a falnak támaszkodott, és ekkor mintha megmozdult volna a föld a lába alatt. Vakító fényt látott, be kellett csuknia a szemét.
Néhány pillanat telt el csupán, s amikor újra kinyitotta a szemét, a kopár kert helyett csodás virágözönt látott maga körül, rózsák ezrei nyíltak és ontották varázslatos illatukat. Vízcsobogást hallott, s amikor balra nézett, egy vízesést látott a rózsakert közepén. Megmozdult, ruhája furcsán megzizzent. Végignézett magán, és nem akart hinni a szemének: a zöld és az arany színeiben játszó, hosszú ruhát viselt, nyakán súlyos aranylánc függött, haját aranyszálakból szőtt háló borította. Egy pillanatig még bizonytalan volt, de ezt az érzést egyre erősödő bizonyosság váltotta fel, már tudta, hogy ki ő, és miért áll a rózsakertben, szemét a hullámzó víztömegre szegezve. Lady Brianna, aki a férje, Cornwall ura, Robert Mortain gróf hazatértét várta, egyre csak várta, több mint egy éve már. Friss házasok voltak, amikor a grófot háborúba szólította a kötelesség és hadura, I. (Hódító) Vilmos, Anglia királya, a gróf féltestvére. Az angolok, már megint, az ősi ellenség, akik nem nyugodtak bele a hastingsi vereségbe, és újra meg újra hadba indultak a normann király ellen. 1068-at írtak, és Lady Briannát nem érdekelte a politika, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy újra láthassa a férjét, a kedvesét, az egyetlen férfit, aki a szívét és a testét valaha is megérinthette. Már hónapok óta nem kapott hírt Robertről. Nem tudta, nem tudhatta, él-e, hal-e, de a reményt nem adhatta fel, nem, azt soha! Lassan elfordította a tekintetét a parttól, és a vízesés csobogó hangjával kísérve a vár felé indult. Útközben meg-megállt, lehajolt egy-egy virághoz, beszívva bódító illatát, gyönyörködve a színek és a formák játékában. Ahogy elhagyta a kertet, arra gondolt, hogy holnap is lesz nap, és talán a holnap lesz az a nap, amelyik hazahozza végre a férjét, ide, ahová tartozik!
A kép hirtelen elhomályosodott, majd teljesen eltűnt. Charlotte Congrand-t, a párizsi Lafayette Áruház parfüm osztályának huszonöt éves eladónőjét alig tartották meg reszkető lábai. Lassan leült a fal mellé a földre, és az arcán földöntúli mosoly áradt szét. Mindig is vágyott ide, Cornwallba, de sohasem tudta, hogy miért. Most végre megkapta a választ erre a kérdésre, és a válasz döbbenetesebb és csodálatosabb volt annál, mint amit remélhetett. Néhány percig még üldögélt a fal tövében, majd lassan felállt, és kisétált a kertből, hogy megkeresse a turistacsoportot, amellyel St. Ives-ba jött, és közben tudta, hogy az élete már soha többé nem lesz olyan, mint eddig volt!
 (Barbara Erskine nyomán)

* * *

És a valóság kedvéért mutatok két képet a mai Cornwallról, St. Ives-ról is:



2010. október 31., vasárnap

Őszi sanzon - Freya pályázatára

„Párisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útjánsuhant nesztelen, kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem.” – idézte fel Ady Endre szavait emlékezetében, miközben a Boulevard Saint-Michel-en a Szajna felé sétált. Kánikula éppen nem volt, november első hetében az időjárás Párizsban nem mondható barátságosnak. Szitált az eső, köd terült a városra, és meglehetősen hideg volt, de őt nem zavarta, hiszen élete egyik álmát váltotta valóra éppen. Egy pillanatra mintha a múlt század eleji Párizst látta volna maga körül. Tudta, hogy Ady 1906-ban írta ezt a versét, és egyáltalán nem volt nehéz maga elé képzelnie, milyen lehetett akkor a város. - "A Boulevard St Michel s a RueCujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék". – mosolygott, amikor Radnóti szavai visszhangoztak a fülében. Úgy érezte, bármerre néz, mindenhol költészetet talál. Élvezte a város lüktetését, és közben saját zavaros érzéseit próbálta kordában tartani. Szent Mihály szobrához ért, s miközben a szobrot csodálta, arra gondolt, hogy neki sem ártana egy kis angyali segítség, Szent Mihálytól, vagy valaki mástól, aki éppen ráérne egy kicsit vele is törődni.
Mire a Szajna partjához ért, elfáradt, de most is, mint akkor, amikor először látta, ámulattal nézte a medrében lustán hömpölygő folyót. A látványról az otthona jutott eszébe, hiszen Budapestet is úgy szelte ketté a Duna, ahogyan Párizst a Szajna, de Párizsban a látvány a folyó mindkét partján szinte ugyanolyan volt, persze, ettől nem kevésbé elbűvölő. Egy kirándulóhajón fázósan húzták össze magukat a turisták, de az élményről a hideg ellenére sem mondtak volna le. Miközben a hajó után nézett, eszébe jutott, ahogyan tegnap este saját magát bámulta a panzióban, a fürdőszoba tükrében. Azon gondolkodott, ki ő, honnan jött és hová tarthat? Pozsonyi Zsófia. Általános iskolai magyartanár. A kisebbeknek „Zsófi néni”, a nagyobbaknak „Tanárnő”. Negyvenhat éves, két csodálatos lány édesanyja. Anna és Diana, az ikrek már egyetemre járnak. Közgazdaságtant tanulnak mind a ketten. Szükség van arra, hogy jó szakmájuk legyen, ezt mind a ketten tudják, de amellett tehetségesek is: Anna a zenében találta meg az örömét, csodálatosan zongorázik, Diana az írást kapta ajándékba, gyakran jelennek meg novellái az egyik nívós magazinban. Jól boldogulnak. Amikor később, egy pohár vörösborral a kezében az ablakon át nézte, hogyan homályosodik el a kivilágított, csillogó Párizs az esőtől, arra gondolt, hogy az élet egy-egy szakasza egy-egy évszakkal párosul. A tavasz a nagyon fiataloké, azoké, akik már majdnem felnőttek, de még nem egészen azok, úgy bomlik ki az életük, ahogyan a tavaszi virágok szirmai nyílnak. A harsogó, friss zöldek, az üde illatok az övék, a fiataloké. Azután jön a nyár, a húszas-harmincas éveiket élők tobzódása, a forróság, a felfokozott érzések és vágyak olyanok, mint a friss gyümölcsök illata és zamata, és nyáron minden olyan gyorsan történik. Az ősz pedig, mintha kétszer olyan hosszú lenne, mint a többi évszak. A kánikula elmúlik, átadja helyét a hűvös reggeleknek, tompulnak a fények, több a szürkeség. Az esőáztatta nappalok és éjszakák szomorkás hangulatát nehezen oldja a színesedő fák lombjának vöröse-aranya. A középkorúak ideje ez. Gyönyörűek a színek, de az élet már kissé lassulni látszik. Kellemes meglepetést hozhat egy-egy napos délelőtt, vagy délután, mert az ember szinte már nem is számít arra, hogy láthatja az éltető napot. Végül a tél, amely az elmúlást hozza. A fák és a bokrok ledobják színes lombruhájukat, borzongató a hideg és a sötétség. A fehér hó persze kissé vidámabbá teszi a telet, és megmelengeti a lelket a karácsonyi ünnepkör is, de ugyanez a lélek tudja, hogy az újjászületés talán már nem rá vár.
Meg kell hát barátkoznia az ősszel, gondolta, és erre nem is találhatott volna jobb helyet, mint Párizs. Amióta először olvasott arról, hogy Ady Endre, Radnóti Miklós, vagy Paul Verlaine hogyan írt erről a városról, azóta vágyott ide. Sokáig kellett várnia ennek az álomnak a beteljesültére. Nem mintha nem utazott volna szívesen bármikor, szinte bárhová, de az élete nem erről szólt. Még egyetemre járt, amikor megismerte azt a férfit, aki később a férje és gyermekeinek biológiai apja lett. Dénes nem volt férjnek és apának való. Művész volt, festő, és nem is tehetségtelen, de áldozata annak a vélekedésnek, amely szerint még élő képzőművész nem lehet sikeres. Művészlelke azonban nem bírta a kötöttségeket és kötelezettségeket, alig egy évvel a lányok születése után lelépett. Zsófia friss diplomával és két pici gyerekkel maradt egyedül. Ha nem lett volna az édesanyja és az anyósa – az Isten áldja meg őket -, nem tudja, hogyan oldotta volna meg az életüket egyedül. A két asszony azonban mindent megtett értük, felváltva vigyáztak a gyerekekre, bár sokáig mindketten dolgoztak, így Zsófia is dolgozhatott, és ha lassan és nehezen is, de megoldódtak a gondjaik. Sokszor kellett nemet mondania a lányoknak, és mindannyiszor a szíve szakadt meg attól, hogy nem tud mindent megadni nekik, amit csak szeretne, de szeretetben soha nem szenvedtek hiányt. Annának és Dianának mindig ott volt az édesanyja és mindkét nagymama, hogy a lehető legszebbé tegyék az életüket. Az asszonyok szövetsége megingathatatlan volt, és a hosszú évek alatt megtanulták kölcsönösen tisztelni is egymást. Zsófia taníthatott, és a lányok mellett ez volt még igazán fontos az életében. Imádta a hivatását, és ha egy-egy tehetséges, irodalomra fogékony tanítványt talált, attól volt csak igazán boldog. Anya volt és tanár tehát, de mi volt még ezeken kívül? Ha őszinte akart lenni magához, be kell vallania, hogy bizony, semmi más. Hűséges, jó barát is, persze, erről kis létszámú, de annál fontosabb baráti körének minden tagja tanúskodhatott. Azok a barátok, akik hosszú évek, sőt, évtizedek óta szomorúan látták, hogy ez az asszony magába fordult és magányba burkolózott. Minden idejét és energiáját a gyereknevelésnek és a munkájának szentelte, magánélete gyakorlatilag nem volt, és ez a tény itt és most, a fény és a szerelem városában meglehetősen elkeserítette.
Bár nem volt még késő, lassan besötétedett. Mivel éhes volt és fázott is, hátat fordítva a Szajnának, egy kisvendéglőt keresett. Néhány lépésre a Szajna parttól a Le Jardin de Paris ablakán kiszűrődő fénynek nem tudott ellenállni. Besétált, sötétkék ballonkabátját a fogasra akasztva egy asztalt kért a pincértől. Francia hagymalevest evett, mellé sajtos pirítóst, a leves átmelegítette. Az ételtől eltelve egy kávét is kért. Úgy lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette: valaki figyeli. A szomszéd asztalnál ülő férfinek kifejezetten tetszett, amit látott: az asszony sötétkék szövetnadrágjában és kék pulóverében sportosan elegáns volt, a nyakába kötött piros sál pedig kifejezetten bájossá tette az összképet. A férfi figyelte, ahogy gondolataiba mélyedve elfogyasztja a levest, ahogy az arcába hulló gesztenyebarna hajszálakat hátrasimítja, és ahogy az ablakon át a messzeségbe réved. Nem akarta megzavarni az asszonyt, amíg az evett, de a kávénál már nem bírt tovább ellenállni a kísértésnek.
- Bocsásson meg, Madame, hogy megzavarom, leülhetnék az asztalához néhány percre, kérem? – mivel hallotta, hogy a pincérrel angolul beszélt, így ő is angolul szólította meg az asszonyt.
A nő meglepetten nézett fel. Első gondolata az volt, hogy kikéri magának az inzultust, de a kifejezetten elegáns férfi láttán feltámadt benne a kíváncsiság, meggondolta magát, és hellyel kínálta az ismeretlent.
- Köszönöm! – mosolygott rá a férfi. Intett a pincérnek, és kávét rendelt.
- Minek köszönhetem a társaságát? – tette fel a kérdést az asszony.
- Nem szeretném, ha tolakodónak tartana. Néztem magát, ahogy vacsorázott, és a látvány olyan elbájoló volt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ide kellett jönnöm magához.
- Elbájoló? – kacagott fel az asszony. – Ilyet sem mondtak nekem … nos, meglehetősen régóta.
- Angolul beszélt a pincérrel, tehát biztosan nem francia. Honnan érkezett?
- Budapestről, Magyarországról.
- Gyönyörű város, jártam már ott. … Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam! Christian Ruen vagyok.
- Zsófia Pozsonyi – nyújtott kecsesen kezet az asszony.
- Zsófia – próbálta a nevet kimondani a férfi, de nem ment könnyen. – Hogyan mondják a nevét angolul?
- Sophie.
- Sophie, ez nagyon szép név, illik magához – bókolt könnyedén a férfi. – Mi szél hozta Párizsba?
- Egy réges-régi álom.
- Az álmok makacs dolgok – nevetett Christian, és az asszony kedvtelve nézte, ahogy a férfi kék szeme is nevetőssé válik -, muszáj követni őket, mert ha nem tesszük, boldogtanságra ítéltetünk.
- És maga milyen álmokat követ, Monsieur Ruen?
- Az egyik éppen megvalósulni látszik, most, hogy megpillantottam magát! De maradjunk még egy kicsit a maga álmánál, annál, ami Párizsba hozta.
- Néhány verssor, képek, érzések, illúziók… - nézett el a férfi válla fölött valahová, ahová a férfi nem követhette.
- Megkapta Párizstól, amit akart?
- Majdnem – tért vissza a társalgáshoz az asszony, - és amit még nem kaptam meg, azt talán már nem is fogom. Holnapután hazautazom.
- Lesújtó a hír – komorodott el a férfi. – Akkor a holnapi napját kell a legemlékezetesebbé tennie. Van már terve arról, mit szeretne még látni?
- Nézzük csak – gondolkodott el a nő. – Megcsodáltam Louvre-ban a képzőművészet ezer csodáját, láttam a Sacre Coeurt a Monmarte-on, végigjártam a Montparnasse-ot, Párizs számos pontjáról megnéztem, hogyan nyúlik az ég felé az Eiffel-torony, hosszú sétát tettem a Pére Lachaise temetőben, belekóstoltam a francia gasztronómia néhány remekébe, úgyhogy a szokásos és kötelező turistaprogramok kipipálva.
- Ez dicséretes – lett egyre szélesebb a férfi mosolya -, akkor holnapra már tényleg nem maradt más hátra, minthogy felajánljam magának: megmutatom Párizst úgy, ahogyan azt csak egy párizsi ismeri. Mondja, hogy velem tart!
Miközben az asszony hallgatott, és a férfit nézte, agyában csak úgy száguldoztak a gondolatok. A férfi vonzó volt, az nem vitás. Egyáltalán nem ismerte, fogalma sincs arról, hiszen nem is lehet, megbízhat-e ebben az emberben. Pozsonyi Zsófia, negyvenhat éves tanárnő élettapasztalata és a józan esze azt súgta, hogy mondjon nemet, de a szíve azt mondta, hogy egy álmot követve jött Párizsba, és lehet ez az álom még szebb is, ha elég bátor ahhoz, hogy – egyszer az életben – a szíve szavát kövesse. Így hát a józanság és megfontoltság élő szobra lassan elmosolyodott, és azt mondta: - Örömmel! -, és közben arra gondolt, hogy az életének még egyáltalán nincs vége, sőt, éppen itt az ideje, hogy a sorsa egy kis napfényt csempésszen a hűvös, esős novemberbe, és megmutassa, hogy a tél még nagyon-nagyon messze van!




Mihály arkangyal szobra a Boulevard Saint-Michel-en

* * *

Freya és Ev véleménye:
"Örültem, hogy a főhősnő idősebb nő volt, és különösen tetszett az évszakok társítása a különböző életkorokkal.
 Tetszettek a leírások, a kidolgozott részletek... talán egy kicsit hosszúnak érzem a felvezetést a történet teljes hosszához képest, de ez legyen a legnagyobb baj!"

* * *
B.M. Grapes véleménye:
"Kedves Katarina!
Csodálatos írás!
Katarinásan melankolikus, részletes, elmélkedő, és a végkifejlett is jó.
Veled együtt sétáltam a Szajna parton, Veled tűnődtem az élet és az évszakok párhuzamáról, Veled szomorkodtam a magányos évek miatt, és Veled reménykedtem, mikor az őszben felkelő nap felolvasztotta jéggé fagyott szívedet, és új remény támadt.
Mert Zsófia Te vagy."

* * *

Diara véleménye:

'Kedves Katarina! Elgondolkodtató mű ez, és a maga nemében, a reménykeltő végnek köszönhetően, kedves. Nekem is nagy álmom Párizs...
Imádtam az életkorok és az évszakok között vont párhuzamot! Gyönyörűen megfogalmaztad!
Egyetlen óriási hibája van csupán: olvastam volna még! :-D Gratulálok!"

Válaszom Diarának?
"Kedves Diara!
Annyira jól esett a véleményed! Köszönöm! Bennem is megfordult a gondolat, hogy ez esetleg egy hosszabb történet bevezetője legyen, nem kizárt, hogy Pozsonyi Zsófia és Christian Ruen története tényleg éppen hogy csak elkezdődött, és nem bízom az olvasókra, hogyan folytatnák.
Köszönöm:-DDD
Katarina"


2010. szeptember 13., hétfő

Vándorkérdés

Valerintől kaptam a megtisztelő feladatot, hogy írjam össze a tíz, általam leginkább kedvelt könyvet. Nos, ez azért nehéz számomra, mert nem igazán kedvenc könyveim, inkább kedvenc szerzőim vannak, és ezeknek a szerzőknek gyakorlatilag nincs olyan könyve, amelyik ne tetszene. Nézzük tehát inkább a szerzőket:

Nora Roberts:
Az amerikai írónőt saját bevallása szerint egy hóvihar tette íróvá: 1979 februárjában ugyanis óriási hóvihar tombolt az USA-beli Keedyswille-ben, az írónő lakóhelyén, s mivel ő nem tudott kimozdulni otthonról, történetírással szórakoztatta magát. Nagyon termékeny szerző, és sokféle stílusban otthon van: olvashatunk tőle romantikus irodalmat éppen úgy, mint sci-fit, vagy krimit. Nagyon szereti Írországot és az ír mondavilágot, alakjait szívesen helyezi el ilyen környezetben, és használja fel az ír hagyományokat is a könyveiben. Remek író, remek kikapcsolódást nyújtó könyvekkel, ajánlom mindenkinek.

Jayne Ann Krentz:
Az írónő könyveit hasonlóképpen kedvelem, mint Nora Robertséit. Hőseire jellemző, hogy általában nem tökéletesek, mégis elérik céljaikat, és megtalálják az igazit, az igaz szerelmet, amiért érdemes (volt) küzdeni. A meseszövés mestere, hihetetlenül izgalmasak a történetei, és a már említett tökéletlenségek miatt a hőseivel egyáltalán nem nehéz azonosulni. Különösen kedvelem Amanda Quick-álnevén írt, romantikus, többnyire a XIX. századi Angliában játszódó könyveit. Ebben a sorozatban a főszereplők általában olyan bátor nők, akik az egyenjogúságért harcolnak egy férfiak által uralt korban.

Vavyan Fable (Molnár Éva):
Úgy gondolom, hogy széles-e hazában kevesen vannak olyanok, aki az írónőnek legalább egy könyvét ne olvasták volna, és ha egyet elolvastak, elolvassák a következőt is. Hogy miért? Ennek összefoglalásához Fodor Ákos költőt „hívtam” segítségül, aki így írt Vavyan Fable stílusáról: „Hősei markáns egyéniségek, viszonyaik árnyaltak. Cselekményvezetése kiszámíthatatlan, lebilincselő, a történet vége felől nézve mindig logikus. Kritikusan fogékony a mindenkori aktualitások (technikai újdonságok, életmód-divatok, szellemi áramlatok, beszédfordulatok, viccek, pletykák stb.) iránt. Szituációs és nyelvi humora frappáns, pazarló, nemritkán bizarr. Lírája cukormentes, környezetkímélő. Politikus elme: a Mindenkori Veszélyeztetettek Nemlétező Pártjának fáradhatatlan szóvivője. Történeteinek erkölcsi és gyakorlati kicsengése illúziómentesen bizakodó és humánus. Érthetően legpopulárisabb író kortársaink egyike. Stílusa ujjlenyomat-szerűen egyedi, összetéveszthetetlen – ám (vagy éppen ezért) képes »folklorizálódni«: számosan élnek jellegzetes fordulatainak szándékos, de önkéntelen idézésével is.

Janet Evanovich és a Szingli fejvadász-kötetek:
Lenyűgöző az írónő humora, rendkívül eredeti a csetlő-botló, önmagát, hivatását, szerelmét, mindenféléjét keresgélő Stephanie Plum figurája, a köré szőtt családról és baráti körről nem is beszélve. Szerintem ezt nem kell hosszasan indokolni, aki már olvasta ezt a sorozatot, pontosan tudja, miről beszélek, aki pedig még nem olvasta, annak csak javasolni tudom, hogy pótolja ezt a hiányosságot, nem mindennapi élményt kap!

Sophie Kinsella és a Boltkóros-sorozat:
Az előzőhöz hasonlóan egy hihetetlen humorral megírt könyvsorozatról beszélhetünk. Rebecca Bloomwood alakjával is könnyű azonosulni, hiszen gyarló emberi lény ő is, nem a tökéletesség szobra, szerencsére, hiszen ha az lenne, nekünk nem lenne min nevetnünk, vagy sírnunk éppen, amikor a kalandjait olvassuk. Remekművek, egytől-egyig.

Szabó Magda könyvei:
A klasszikus irodalom jegyében: a 2007-ben elhunyt írónőtől legtöbben az Abigélt ismerik, sokan nem olvasták, de az abból készült tévéfilm-sorozat mély nyomokat hagyott mindenkiben. Ezt a könyvet többször elolvastam már, a tévésorozatot is többször láttam, és sohasem bírtam ki sírás nélkül – tavaly decemberben láttam a musical-változatot is, és ott is elsírtam magam. Ha az Abigél tetszett, tessék kézbe venni Szabó Magda többi könyvét is, érdemes. Ragyogó jellemábrázolások és korrajzok. A szépirodalom legjelesebb női képviselője volt Szabó Magda.

Julie Garwood:
Bár az írónő amerikai, egy Írországból származó nagycsaládban nőtt fel, és könyveiben szívesen nyúl vissza családja gyökereihez. Műfaját tekintve a romantikától a krimiig, a „kosztümös” könyvektől a mai időben játszódó regényekig bezárólag alkot, szereplői lelki és misztikus erőket egyaránt birtokolnak.  

Oliviero Toscani: Reklám, te mosolygó hulla
Ez a könyv talán meglepő választás: Olivierő Toscani a Benetton művészeti vezetője és reklámfotósa, és sok botrányt kavaró reklámhadjárat szellemi atyja. Ebben a könyvben az őt ért kritikákra válaszol, és kifejti nézeteit a reklám céljáról. Hitvallása szerint olyan reklámok kellenek, amelyek gondolatokat ébresztenek, vitára késztetnek, felkavarják a reklámvilág állóvizét. Toscani könyve nemcsak a reklámszakembereknek szól, élvezetes olvasmány mindazoknak, akiket izgat a reklám különös, ellentmondásos világa, de emellett megismerhetünk egy rendkívül színes fantáziával megáldott embert is, és véleményéből, a világról alkotott képéből sokat is tanulhatunk.

Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
Ezt a könyvet kivétel nélkül minden embernek a kezébe adnám. Az egyik legmegrázóbb olvasmányom volt, és máig sokszor eszembe jut. A könyv főszereplője a Gulagon, egy munkatáborban tölt tíz évet, és ennek a tíz évnek egy napjáról szól a könyv, a túlélésért folytatott harcról, a megváltoztathatatlanba való beletörődésről, arról, hogyan adja fel az ember önmagát, és közben hogyan próbál meg mégis megvédeni magából annyit, amennyit lehet. A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is megtalálható, ezen a címen: http://mek.niif.hu/01400/01480/01480.htm

Ez a lista természetesen nem teljes, meglehetősen nagy könyvtár birtokában vagyok, és az egyik legnagyobb örömet az okozza nekem, ha ezt a könyvtárat bővíthetem. Köszönöm Valerinnek a kérdést, és a képzeletbeli labdát továbbadom Freyának, Diarának, B.m.grapesnek, Ritának, dianának, Pirosepernek és A.J. Crysonnak, kíváncsian várva az ő listájukat.

2010. szeptember 11., szombat

KÖZÖNSÉGDÍJ

Kedves Pályázók, Kedves Olvasók!

Az Utolsó levél-pályázat közönségszavazása lezárult. Örömmel láttam, hogy 48 szavazat érkezett, és az oldal látogatottsága is jelentősen megnőtt, sokan olvastátok a novellákat. Jól tettétek, hiszen nem győzöm hangsúlyozni, hogy egytől-egyig remekmű minden írás, és elismerést érdemel minden szerző. A pályázattal kapcsolatban tehát már nem maradt más teendőm, mint kihirdetni a szavazás végeredményét, és Valerinnel együtt szívből gratulálni a legtöbb szavazatot kapott szerzőknek,

Pirosepernek és Rita07-nek.

A közönségdíjat jelképező okleveleket természetesen eljuttatom a szavazás győzteseinek.

Szeretném még egyszer megköszönni minden szerzőnek a részvételt és a kiváló novellákat, és arra bíztatok mindenkit, hogy ilyen lelkesen és ügyesen folytassa az írást, mert ezek a novellák meggyőzhettek minden olvasót arról, hogy a szerzők rendkívül fantáziadúsak és tehetségesek! 

E pillanatban nem tudom, hogy indítok-e még valaha pályázatot - mint az eredményhirdetésnél írtam, nagyon nehéz a bíráló szerepét betölteni, inkább pályázóként vennék részt ilyesmiben mostanában, és Valerin is úgy vélekedik, hogy inkább pályázna -, de ha újra elszánom magam, remélem, hogy legalább ugyanennyien örvendeztettek meg engem - és az olvasókat - a részvétellel és színvonalas írásaitokkal!


Katarina


2010. szeptember 4., szombat

Eredményhirdetés



Kedves Ab, A.J. Cryson, B.M.Grapes, Brixi, diana, Diara, Freya, Piroseper és Rita07!

Egy népmesei fordulattal élve, az egyik szemünk sír, a másik pedig nevet, mert véget ért az Utolsó levél pályázat. A pályázat kiírásakor megfogalmazott cél tökéletesen teljesült, hiszen egytől-egyig remek pályamunkák kerültek ki a kezeitek közül, amelyeket öröm olvasni. Mindannyian nagyon tehetségesek és ügyesek vagytok, irigylésre méltó fantáziával megáldva, amint az már kiderült a pályázaton kívüli írásaitok olvasásakor is. Lelkes olvasóitok lévén tisztában voltunk a képességeitekkel, és egyikünket sem ért csalódás, sőt, az örömre pont az adott okot, amilyen kreatívan oldottátok meg a feladatot.

A sírás már más kérdés, annak oka, hogy „a zsűrinek nehéz dolga van” nem üres lózung, hanem elvitathatatlan tény. Egyikünk (Katarina) még tegnap este is azon szomorkodott, hogy nem oszthat ki kilenc első díjat, hiszen mindannyian megérdemelnétek, de ez a műfaj ilyen, dönteni kell, és dönteni nagyon nehéz. A pontozásos módszer csak félig-meddig vált be, hiszen az egymástól teljesen független pontozás végeredményeképpen első körben volt ugyan első helyezett, de egyikünknél sem ugyanaz, viszont lett öt második helyezett ugyanolyan pontszámmal, és ez ugye nem lehetséges, szóval kétszer is gondolja meg valaki, mielőtt pályázatot ír ki:-D, mert a ló másik oldalán lenni – vagyis pályázónak lenni – sokkal, de sokkal könnyebb. Mind a ketten részt vettünk már néhány pályázaton, ezért a tapasztalatból tudjuk, hogy nem születhet olyan döntés, ami mindenkinek tetszik, lesznek majd, akik örülnek az eredménynek, és lesznek csalódottak is. Az értékelés szubjektív – nem is lehet más -, megbántani vagy elkedvteleníteni nem akartunk senkit, és mindenkinek, helyezéstől függetlenül egyaránt oka van a büszkeségre! Mi az összes írást és az összes szerzőt nagyon kedveljük, és ugyanolyan nagyra értékeljük!

Mielőtt kihirdetjük a végeredményt, szeretnénk megosztani veletek egy dilemmát, ami tulajdonképpen csak nagyon rövid ideig volt kérdéses, mert ebben az egy dologban abszolút egyetértettünk: a problémát B.M. Grapes írása jelentette számunkra. Grapes novelláját olvasva világossá vált előttünk, hogy nem sorolható be a többi közé. Azok, akik az írást már olvasták, biztosan egyetértenek velünk ebben. Szóval, kedves Grapes: a pályázatodat kiemeltük a többi közül, és az őszinteségedért, a bátorságodért a legmeghatóbb novella szerzőjeként különdíjban részesítünk, és nagyon-nagyon köszönjük, hogy megosztottad velünk ezt a történetet, nem lehetett könnyű sem megírni, sem nyilvánossá tenni!

És most, ennyi bevezető után jöjjenek a díjazottak:

Első helyezett: Ab
Második helyezett: Freya
Harmadik helyezett: diana

Még egyszer mindenkinek köszönjük, hogy részt vettetek ezen a pályázaton, és írásaitok színvonalával rangot adtatok annak!

Valerin és Katarina


P.s.: Ígéretünkhöz híven eljuttattuk Abhez az Utolsó levél témájában írt novelláinkat, melyet neki ajánlunk, és itt meg is osztunk veletek, reméljük ezek az írások is tetszeni fognak nektek!


Valerin novellája:


Kedves Michael!

Drága testvérem, olyan régen nem hallottam felőled, pedig én minden egyes nap gondolok rád. Igazság szerint másra nem is gondolok, mert idebent egyszerűen semmi értelmeset nem lehet csinálni. De nem akarlak a bajos ügyeimmel zaklatni, inkább a jó dolgokat mesélném el.
Tegnap látogatási nap volt, és sokan bejöttek hozzám, de te nem voltál közöttük. Kérdeztem, hogy merre vagy, talán dolgozol, mint mindig? Ők meg úgy néztek rám, mintha megbolondultam volna, nem vicc! Csak neked súgom meg, de szerintem én vagyok a családban az utolsó normális ember. Persze, rajtad kívül...
Néhány napja új ápolót kaptam, bár nem tudom, mi történt a régivel. Az a gyanúm, hogy az őrületbe kergettem, mert folyton rólad áradoztam, de hát azt egyszerűen nem lehet megunni! Ez az új nővér csinos, magas, szerintem nagyon tetszene neked. Nem akarsz megházasodni? A gyerekeidnek anya kell, bár tudom, hogy te megpróbálsz nekik mindent megadni, de mi lesz, ha ez már nem lesz elég? Nem, ne gondold, hogy tanácsokat akarok osztogatni, csupán aggódom miattad! Most biztos azt mondod, hogy inkább magammal kellene foglalkoznom, de egyszerűen nem megy! Legalábbis addig, amíg biztosan nem tudom, hogy jól vagy. Annyi pletykát hallani, hisz tudod, milyen ez a világ...

Bocsáss meg, félbe kellett hagynom, mert bejött az a csinos új ápolónő, Ab. Megemlítettem neki, hogy a testvéremnek biztosan tetszene, erre ő csak mosolygott. Szerinted megadjam neki a számodat? Bár, gyanítom, hogy amint megemlítem a neved, elalél, de azért megpróbálhatom, a te kedvedért.

Megint megálltam, és kinéztem az ablakon. A szobám előtt áll egy hatalmas fa, azt hiszem, éppen a te tiszteletedre ültették. Ezekben a pillanatokban hullott le róla az utolsó levél, hát nem csodálatos? Hamarosan karácsony, és nagyon remélem, hogy az ünnepeket már együtt tölthetjük. Szeretnék már kijutni innen, és csatlakozni hozzád, mert neked már sikerült. Miért nem mondtad el? Miért nem segítettél? De nem baj, egyedül is menni fog, és akkor megbeszélhetjük a tapasztalatainkat. Mert, ugye vársz rám? Ugye nem mondtál le rólam? Az tartja bennem az erőt, hogy te ott vagy, és készíted nekem a helyet...

Hoppá, Ab azt mondja, lejárt az időm. Nem is tudja, mennyire igaza van.
Nagyon, de nagyon bízom benne, hogy ez lesz az utolsó levelem, és legközelebb személyesen beszélünk. Mindenképpen sikerülni fog, miattam nem kell aggódnod. Tudom, hogy mikor megy ki a nővér levegőzni, addig én szépen kihúzom a csöveket, és álomba szenderülök. Már látlak is magam előtt, dicsőséges fényben, fejed fölött glória, ahogy egy igazi királyhoz illik. Közben a számodat fogom hallgatni, hogy még könnyebb legyen.

Nagyon szeretlek, Michael

Nemsokára találkozunk

Janet


A magnóban lévő kazetta a helyére kattan. A következő szám zengi be a szobát:

Michael Jackson: This is it


Katarina novellája:




– Húsz percet kérek, drágám, amíg átöltözöm, és indulhatunk is – dobott egy csókot a férfinak Lisa, majd belépett a szobájába. Gyorsan lezuhanyozott és felvette azt az ekrüszínű nadrágkosztümöt, amit eléggé kényelmesnek ítélt a hosszú repülőútra, majd a fésülködőasztalhoz lépett, hogy felfrissítse a sminkjét, amikor meglátta a parfümös üvegéhez támasztott hosszúkás borítékot. Meglepte a látvány, de akkor lepődött meg igazán, amikor kinyitotta, és kihúzta belőle a Four Season’s Hotel krémszínű levélpapírját.
Drága Lisa! – kezdődött a levél. – Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek melletted. Eltökélt szándékom volt ugyan, hogy hősiesen végigcsinálom veled ezt a napot, de amikor megláttalak az oltár felé vonulni, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok rá képes. Csak néztelek, csodáltalak, és közben a szívemet késszúrásként járta át a fájdalom.
Emlékszem arra a bátortalan lányra, aki az egyetem aulájában tőlem kérdezte meg, hol találja a Tanulmányi Hivatalt – akkor ismertelek meg. Félénk, de kedves voltál, hát beszélgetni kezdtünk, és ez a pillanat egy gyönyörű barátság kezdete volt. Segítettük, bíztattuk egymást az egyetemi évek alatt, együtt tanultunk a rettegett vizsgák előtt, és együtt örültünk a diplománknak is. Sírtál a vállamon a pasik miatt, és én is neked panaszkodtam, ha egy lánnyal valami nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Velem pezsgőztél az első sikeres állásinterjúd után, és én is hozzád zörgettem be, ha valaminek örültem, és akkor is, ha bántott valami. Éveken át megosztottunk egymással mindent, és bár voltak mások is, olyan barátra máshol egyikünk sem lelt, mint amilyenek mi voltunk egymásnak. Öröm és bánat, siker és bukás, mindent együtt éltünk át, és én ma nem lennék az, aki vagyok, ha te nem lettél volna mellettem. Pasik és csajok jöttek és mentek, de a barátságunk nyolc éven át megbonthatatlan volt. És azután jött Mike… először ez a kapcsolat is ugyanolyannak tűnt, akár a többi. El kell hinned, őszintén drukkoltam neked, hogy találd meg végre az igazi, nagy szerelmet, de történt valami, amit sokáig én sem mertem bevallani magamnak. Körülbelül egy éve már nem a barátot látom benned, hanem a gyönyörű, okos, érzékeny és érzéki nőt. Zavarba jöttem, ha rövid szoknyában, vagy feszes nadrágban érkeztél, és nehéz volt a szemedbe nézni, amikor a vállad bársonyos bőrét simogattam volna inkább, a mosolyod pedig ellenállhatatlan vágyat ébresztett bennem arra, hogy megcsókoljalak, valahányszor megláttalak. Ahogyan Mike-al komolyabbra fordult a kapcsolatotok, ritkábban találkoztunk, s te számtalanszor bocsánatot kértél ezért. Nem tudhattad, hogy lassan már jobban örülök annak, ha nem látlak, és nem szenvedek attól, hogy nem érinthetlek meg. Beléd szerettem, nem tudom, mikor és hogyan, de megtörtént. Emlékszem, néhány hete nálam jártál, egymás mellett hevertünk a kanapén, amikor a rádióban megszólalt a kedvenc számod. What do you want from me? – énekelte Adam Lambert, én csak néztem, ahogyan finom remegések futnak át a testeden, miközben hallgattad a zenét, énekeltél, és a fülemben, a szívemben, az agyamban üvöltött a kérdés: mit akarsz tőlem? A válasz még hangosabban szólt: semmit, de a barátságod nekem már régen nem elég! Tudtam, hogy nem szólhatok, mert elveszítettelek volna, és azt nem tudnám elviselni, ezért úgy tettem, mint aki veled örül a boldogságodnak. Én voltam az első, akit felhívtál, amikor Mike megkérte a kezedet, és én legszívesebben ordítottam volna a tehetetlen dühtől. Ma pedig … végignéztem, ahogy örök hűséget esküszöl egy másik férfinak, és mert ismerlek, jobban, mint bárki más ezen a világon, tudom, hogy komolyan is gondolod, mert hűséges vagy a végtelenségig, még az olyan barátokhoz is, akik nem érdemlik meg a hűségedet…
Drága Lisa, mindig szerettél levelet kapni, postán, bélyeggel, ahogyan régen, az e-mail-korszak előtt leveleztek egymással az emberek. Gyakran cukkoltalak azzal, hogy a huszonegyedik században milyen ódivatú szokás ez, de nem bántad, én pedig időről-időre küldtem neked egy-egy képeslapot, vagy levelet. Elképzeltem az arcodat, ahogy elmosolyodsz, amikor kiveszed a postaládából, felviszed a lakásba, főzöl egy finom kávét, és csak akkor nyitod ki a borítékot, amikor a kávé már ott gőzölög a fehér porcelán csészében, és a mosoly nem tűnik el az arcodról, miközben a sorokat olvasod. Tudtam, hogy imádod a szép levélpapírokat, a különleges képeslapokat, ezért csak akkor írtam neked, amikor sikerült egy-egy érdekes darabra bukkannom. Amikor néhány hete nálad jártam, mutattad, hogy megőrizted mindet. Ez most az utolsó levél, amit tőlem kapsz. Talán úgy gondolod, hogy önzés volt tőlem megírni ezt a vallomást, és jobban tettem volna, ha elhallgatom az irántad érzett szerelmemet, de képtelen lennék végignézni, ahogy nászútra indulsz a férjeddel, majd hazatértek, és boldogan éltek, amíg… szóval ez nem menne nekem, ezért elmegyek. Magammal viszem a barátságunk emlékét, minden szép pillanatot, amit tőled kaptam, amit veled együtt éltem át, és megpróbálom megkeresni azt, aki rám vár, mert már tudom, hogy nem te vagy az. Szívből kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok!
David
Mike úgy talált rá Lisára, hogy ifjú felesége arcát könnyek áztatták, és kezében néhány papírlapot tartott. Lisa átnyújtotta Mike-nak a levelet. Amikor a férfi elolvasta, és nem szólt, csak átölelte őt, Lisa tudta, hogy jól választott. Arcát férje vállára hajtva siratta Davidet, a barátságukat, de sok szerencsét kívánt neki, és tiszta szívből kívánta azt is, hogy mégsem ez legyen az utolsó levél.






Már olvashatóak a pályázatra beérkezett novellák!

Kedves Pályázók, kedves Olvasók!

Felkerültek az Utolsó levél pályázatra beérkezett alkotások, és a szavazópanel is. Az írásokat a blogarchívumban találjátok. Amint a pályázati kiírásban ígértem, minden olvasó szavazhat arra az egy novellára, amelyik a legjobban tetszik neki, amelyik szerzőnek az első díjat adná, és a legtöbb szavazatot kapott szerző közönségdíjas lesz.

Mivel a végeredmény már megvan, szavazzatok nyugodtan, hiszen az eredményt már nem befolyásolják az érkező szavazatok. A novellákat bátran kommenteljétek, minden írás alatt lehetőség van az olvasói vélemények közlésére.

Az eredményhirdetést délutánra ígérem, remélem, addig is kellemes szórakozást nyújt a pályamunkák olvasgatása!

Katarina

Rita07 alkotása

Az utolsó levél – Rita07


Drága Lindsay!

Ne haragudj a csúnya írásomért (már, ha egyáltalán el tudod olvasni), de nincs időm még csak levegőt venni sem, ezért kénytelen vagyok a taxiban írni.
Jól vagyok, tényleg (leszámítva a sajgó lábamat, ami azért fáj, mert ez az idióta taxis elütött, de legalább enyém lett a fuvar. Ez bizony nagy szó délután négy körül!) nem kell aggódnod… annyira. Minden a régi.
A főnököm még mindig egy segg, aki képtelen megkülönböztetni a feketét a szürkétől, ezért még ennyi év után is engem csicskáztat. Tudod, hogy mi a legújabb feladatom? Rendezzem be a házát! Mintha én valami lakberendező lennék vagy mi. Mondjuk ez már javulás, hisz már nem én fürdetem/sétáltatom/etetem a házi kedvencét. De mondd, mégis mit csináljak? Tudom, tudom, most ráznád a fejed, mélyet lélegeznél, jól megráznál, és közölnéd, hogy azonnal mondjak fel. De nem lehet. Tudod miért? Mert otthon az egereimet etetnem kell! Bizony, jól láttad, azt írtam egereimet. Mert nekem azok is vannak! A minap találtam őket a mosogató alatt. Egy igazi kis egér család! Agyonütni mégsem üthettem őket, hisz olyan kicsik és védtelenek! Mikor pedig szólongattam őket, hogy jöjjenek ki, és menjek a lakásomból, nem hallgattak rám. Esküszöm, hogy a családfő (gondolom, hogy az volt) még fújtatott is rám! Pedig azt hittem, hogy az a macskák szokása… na mindegy. Azóta úgy vagyok vele, hogy túlélem. Amíg nem találkozok kígyóval, az állatbarát énem kerekedik fölül az utálom-az-állatokat énem felett.
De elkanyarodtam a tárgytól, hol is tartottam? Á, igen, Ryannél a bosszantó főnökömnél. Múltkor elvágta az ujját, és követelte, hogy hívjak neki mentőt. Mikor közöltem, hogy elég lenne csak a patikába lemenni, teljesen kikelt magából. Ja, és még mindig Lindának hív. Akárhányszor kijavítom, hogy az én nevem Abbigail, mintha csak a falnak beszélnék. Tényleg ennyire szürke és jelentéktelen vagyok?
Most, hogy a szürkét említettem, tudod mi van az ölemben / vesémben / mellemben / vállamban? Egy szürke szőnyeg. Bizony ám! Ryan szerint a házhozszállítók nem adnák meg a szőnyegének a kellő tiszteletet… Nos, abban biztos vagyok, hogy ők bizony sokkal, de sokkal több tiszteletet adnának ennek a rohadt textíliának, mint én. Máris gyűlölöm, és ha nem nézne rám olyan furcsán Raji (így hívják a sofőrt) akkor biz’ Isten, lehugyálnám!
A családi állapotom továbbra is változatlan. Egy jelölt sem akad Stephen óta. Tudtad, hogy ph-val írja a nevét?? Még ebben is hazudott az a rohadék! (Amellett, hogy nem döngette a nővéremet, illetve, hogy van állása.) Mondd, miért nem jöttem rá, hogy csak kihasznál?? Tényleg ennyire süsü vagyok??
Raji túlságosan is a visszapillantót nézegeti… A francba! Persze, hogy azt nézegeti, hisz pasi, nekem pedig a fél mellem kint van ebből a rohadt blúzból. Morcosan vette tudomásul, hogy megigazítottam. Hát nem tudom sajnálni, amúgy is inkább az utat kéne néznie, hisz ami itt van az brutális! Ma az emberek meghülyültek. A szokottnál is több balesetről számolt be a BVC. És ezt nem én mondtam, hanem Ian Markovtól idéztem! Nem mintha tudnám, hogy általában hány baleset történik naponta, hisz nincs időm tévét nézni! Arról nem is beszélve, hogy általában metrózok. Ryan csakis azért fizeti ki a taxit, mert a szőnyegét hozom. Komolyan nem százas az az ember!
Apa és anya továbbra sem beszélnek egymással. Mégis ki képes azért elválni, mert a feleség sosem rak mazsolát a salátába?? (Nem mintha normális lenne ez az elvárás, ugyanis senki sem rak mazsolát a salátába!) Természetesen apám az az önjelölt idióta, már elnézést. És tudod mi a „legvicesebb”? Az, hogy mindketten nekem nyavalyognak. NEKEM! És mikor azt mondom nekik, hogy bocsi, de rohanok, nincs időm, megsértődnek! Szerintem apám kitagadna ilyenkor. Persze a nővéremnek nem telefonálhatnak a mézeshetek alatt. Csakhogy Stephen és ő már vagy három hete a mézesheteiket ünneplik. Bár nem tudom, hogy Stephennek honnan volt pénze erre… bár… ha jól emlékszem, félálomban voltam és ment a tv, ahol bemondták, hogy a minap bankot raboltak. Az egyik figura meglehetősen hasonlított az exemre. Lehet, megmondom Rajinak, hogy kerüljünk egyet a rendőrség felé.
Őrületes, ami ebben az utcában van! Mindenkinek elgurult a gyógyszere? Nagyon úgy tűnik… szétrobban a fülem a sok dudálástól, ráadásul majd’ megsülök! Na, végre elindult a sor.
Már alig várom, hogy elszabadulhassak innen és meglá




- Jó estét, Ian Markov vagyok a BVC riportere. Teljességgel állíthatom, hogy a város ma megbolondult. Ha tehetik, ne üljenek ma volán mögé, mert szokatlanul sok baleset történt a nap folyamán. A legszerencsétlenebb tragédiának egy fiatal taxi sofőr, Raji Dabu és egy még fiatalabb lány, Abbigail Smith esett áldozatul a belvárosban. Egy ámokfutó oldalról beléjük hajtott, és a mentők már nem tehettek értük semmit sem. A gázoló jelenleg kórházban van, de az értesüléseink szerint nincs komolyabb baja. Kérem, figyeljenek egymásra és vezessenek óvatosan! A szó a stúdióé.

Megjegyzések:

            Amikor megláttam a betűtípust, felkiáltottam, hogy: "Na, végre!". Persze tudom, hogy te a kisujjadból kivágtad ezt, de akkor is. Teljes mértékben bele tudtam élni magam a helyzetbe, mivel, azt hiszem, én is a szürke kisegér kategóriájába tartozom. De, hogy még arra sem vették a fáradtságot, hogy megmondják az állapotát.... Köszönöm, csak így tovább!:)

* * *

            Rita, ezt a novellát le sem tagadhatnád! Ha név nélkül küldted volna el, akkor is tudnám, ki írta, mert annyira „Ritás” a stílusa! Vagány, vicces, fordulatos, tele „páratlan váratlanságokkal”. Nagyon tetszett, gratulálok!