Boldog új évet kívánok!

 Megköszönve azt a sok biztatást és kedvességet,

amit 2011-ben tőletek kaptam,

minden kedves olvasómnak és

írótársamnak

eredményekben, sikerekben,

örömökben gazdag,

nagyon boldog új esztendőt kívánok!

2012-ben veletek, ugyanitt!

Karácsonyi üdvözlet

Kedves Olvasóim!

Eljött hát a karácsony, a szeretet és az öröm ünnepe! Karácsonyi jókívánságaim mellé ezúttal egy rövid novellát hoztam. Néhány héttel ezelőtt Freya ötlete volt, hogy írjunk karácsonyi darabokat, és én örömmel láttam neki a feladatnak.

Az alábbi írás nem habos-csipkés történet, nem is több annál, mint aminek szántam: üzenet arról, hogy még a legrosszabbnak, legsötétebbnek látszó helyzetekben is meg lehet találni a fényt!

A novella előtt pedig itt ragadom meg az alkalmat, hogy békés, szép, szeretetben és örömökben gazdag karácsonyt kívánjak mindenkinek!

Kis karácsonyi varázs

Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden zavarta, nagy volt a zaj, erősek a fények, és nem békét érzett, hanem mindent elborító zűrzavart. A konyhában már elkészült a vacsora, a karácsonyfát is feldíszítették a gyerekekkel, csak az ünneplés maradt hátra, de pont ez nem működött. Tudta, hogy most ki kell szellőztetnie a fejét, mert ha nem teszi, ma még robbanni fog.

Amikor kilépett az utcára, meglepve látta, hogy havazik, és nem is akárhogyan: hatalmas, gyönyörű pelyhekben hullott a hó. A park felé indult. Rex, az öreg németjuhász ifjonti lelkesedéssel ugrándozott a lába mellett, mert szerette a havat, még akkor is, ha az elfedte a számára annyira fontos, ismerős és ismeretlen szagokat. Azt is csak most vette észre, hogy besötétedett, annyi volt a dolga, hogy jószerivel az ablakon sem nézett még ma ki. Hetek óta ugyanazzal a problémával küzdött: a karácsonyi hangulat idén csak nem ért még el hozzá. Hiába az üzletek szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb ünnepi díszei, vagy a rádióból szinte megállás nélkül áradó karácsonyi zene, ő csak nem érezte jól magát, pedig egyébként szerette a karácsonyt. Gyermekkora karácsonyait is szerette, bár az ünnep többször hozott szomorúságot, mint ahányszor örömet. Később néhányszor magányosan is töltötte a karácsonyt, mégis minden évben talált valami szépet benne. Most nem. Annyi volt a gond és a baj az idén, úgy érezte, hogy a problémákkal való versenyfutásnak már sohasem lesz vége. Voltak veszteségek is: véget ért egy több évtizedes barátság – és a legfájóbb, hogy most sem tudja, miért -, más barátoktól a távolság választja el. Elveszített néhány illúziót is – de ezek az illúziók olyanok, mint a bumeráng, elveszíti és visszakapja őket azért, hogy újra elveszíthesse. Voltak csalódások, és kitűzött célok is, amelyek később elérhetetlennek bizonyultak. Telnek-múlnak az évek, karácsonyok jönnek és karácsonyok mennek, de a teljesség érzete csak nem adatik meg. Szomorú volt, mert imádott adni, de az idén nem tudott. Ismerte az ajándékozás örömét, sokaknak szeretett volna örömet szerezni, mégis, ezen a karácsonyon ez sem adatott meg, és ez fájt!

Ahogyan lehajtott fejjel bandukolt, egyszer csak felkapta a fejét a csendre. Ahogyan vastagodott a hólepel, úgy lett nagyobb a csend is körülötte. Megállt és felemelte a fejét, hagyta, hogy arcát a megcirógassák a hópelyhek. Mintha csengettyű szólt volna … csilingelő hangot hallott, hitetlenkedve nézett körül, de nem látott senkit. Fejét rázva tovább indult, amikor hangot hallott újra, s mintha valaki megérintette volna az arcát. Most nem csengő szólt, amit hallott, csak suttogás volt csupán.

-          Karácsony van, miért szomorkodsz? Ez az ünnep a szereteté és az örömé! Ne arra gondolj, ami nem sikerült, hanem arra, ami igen! Ne a veszteséget számold, hanem az örömöket! Ne a félelmeidet lásd, hanem a bátorságot, ne a rosszat, hanem a szépséget! Tedd félre most a bút és a bajt, mindegyik megvár! Nyisd meg a szíved, a lelked, fogadd be mindazt, amitől ünnep ez a nap!

Csodálkozva nézett körül, de a néptelen parkban rajta kívül nem volt senki. Nem tudta, ki szólhatott, de a szavak gyógyírként hatottak rá. Még nem indult haza, a házak között sétált inkább. Benézett az ablakokon. Már álltak a karácsonyfák, a gyertyák fényétől színesebb lett az este. Egy fiatal lány jött szembe az egyre sűrűbb hóesésben. – Boldog karácsonyt! – intett, és mosolyogva továbbment.

Ideje volt hazatérni, hiszen őt is várták. A lakásba már könnyebb szívvel lépett be. Vacsora után körülállták a karácsonyfát, a gyerekek megkapták az ajándékokat, s egy bögre illatos teával a kezében ő is osztozott az örömükben. Bár az ajándékok szerények voltak, fia is, lánya is megkapta, amire vágyott, szemükben nem látott csalódottságot.

Órákkal később, amikor már mindenki aludt, ő az ablaknál állt a karácsonyfa mellett, és gyermeki öröm töltötte el, ahogyan csodálta, hogyan csillognak a színes gömbök a gyertyafényben. Homlokát az ablaküveghez támasztva nézte a behavazott tájat, s ahogyan a hópelyhek elfedték a kinti szürkeséget, úgy tisztult meg az ő lelke is, és végre megérezte azt is, amire annyira vágyott: a meghittséget, a nyugalmat, és újra elvarázsolta a karácsony!

* * *

Képekbe zárva - Bells pályázatára

Bells pályázatot hirdetett, Képekbe zárva-címmel. A képet, és az általa ihletett novellát az alábbiakban teszem közzé:

Csak álom volt?

Gabrielt átláthatatlan falként vette körül az erdő. Besötétedett, tudta, hogy ma már nem mehet tovább. Nagyot sóhajtott, lovát egy fához kötötte, és tűzrakásba fogott. November volt, csak a köpenye nem lett volna elég ahhoz, hogy megvédje az éjjeli fagytól. Végül beburkolózott a köpenybe és a pattogó tüzet nézte. Félt – az ébrenléttől és az alvástól is. – Gabriel, a hős lovag fél! – gondolta gúnyosan, de közben tudta, hogy a félelme nagyon is valóságos. Szárnysuhogást hallott, hirtelen egy sólyom tűnt elő a semmiből. Leszállt a földre, tekintetét Gabriel tekintetébe mélyesztette. A madár érkezése kissé megnyugtatta a fiút. Ahogyan sejtette, Robert felderítő úton járt, viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy most nem fenyeget semmilyen veszély. – Már nem tart soká! – gondolta Gabriel, és nyugtalan álomba merült. Álmában újra otthon volt, akkor, amikor még nem is sejtette, miféle veszedelem közeledik. Rudolf herceg rózsakertjében a virágok bódító illatával eltelve csodálta Liliana szépségét, miközben Robert mókáin nevetett. Liliana és Robert testvérek voltak, Rudolf herceg gyermekei, akinek udvarában a korán elárvult Gabriel úgy nőhetett fel, mintha maga is a hercegi családhoz tartozott volna. Grófi szülei balesetben haltak meg, elárvult fiuk csak nyolc éves volt, amikor a herceghez került. Szüleinek közeli barátjaként Rudolf herceg kötelességének érezte, hogy gondoskodjon a gyermekről, és ez nem is esett nehezére, hiszen Gabriel igazán jó gyermek volt, és tökéletes játszótársa is a vele egykorú Robertnek, és a két évvel fiatalabb Lilianának. A gyermekkor elmúltával sem fakult meg barátságuk, de Gabriel és Liliana egymásba szerettek. Amikor erre gondolt, Gabriel hol elmosolyodott, hol elkomorodott álmában. Mikor felébredt, a remény mámoros érzése töltötte el, hogy ma végre sikerül megmentenie a szerelmét és a barátját.

A tűz elhamvadt, az erdőben sűrű köd gomolygott, a fák és bokrok leveleit gyémántporral szórta be a hajnali fagy. Gabriel megetette a lovát, majd a sólyommal a vállán elindult. Tudta, hogy a mai az egyetlen esélye: meg kell találnia Morgan, a boszorkánymester birodalmát. Amit nem tudott, hogy már régen Morgan birodalmában járt, és árnyak lesték minden mozdulatát. Morgan semmit sem bízott a véletlenre, bár közel engedte magához Gabrielt, hiszen ördögi tervéhez szüksége volt az ifjúra, de a támadás nem érhette felkészületlenül. Varázsgömbje megmutatott Morgannak mindent: nem csak azt, hogy mi történik a lovaggal, de annak kavargó érzéseit is tisztán látta. A boszorkánymester boldog és magabiztos volt, hiszen tudta, a tisztesség, bátorság és önfeláldozás lehet az egyetlen fegyver ellene, az emberekben pedig ritkán található meg egyszerre mindhárom tulajdonság. Morgan elfordult a varázsgömbtől, és az ágyán fekvő nőre nézett. Annak szépsége megindította, érezte az elhatalmasodó vágyat, de azt is tudta, hogy amíg Liliana szívében él a remény, hogy Gabriel megmenti őt, szabad akaratából sosem kaphatja meg a lányt. Figyelmét most két gömbre fordította. A gömbök aranyos fényben úsztak, a fények pulzáltak, energiájuk szinte hátralökte Morgant, ahogyan megpróbálta megérinteni azokat. Morgan képes volt ugyan arra, hogy Liliana és Robert lelkét foglyul ejtse, de nem tudta uralni a lelkeiket, és ez a tény felettébb bosszantotta a mágust.

Morgan Farley nem volt mindig gonosz. Elszegényedett kisnemesi család sarjaként került Rudolf herceg udvarába, és törekvő, okos gyermeknek ismerték meg az udvarbéliek. A herceg jó ember volt, aki hitt abban, hogy a szorgalmas munkát és akaratot támogatni kell, ezért minden lehetőséget megadott Morgannak is arra, hogy tanulhasson, fejlődhessen. Az uralkodó hamar észrevette, hogy a fiúnak ragyogó érzéke van a tanuláshoz, ezért a legjobb tanítómesterekkel képeztette Morgant. Nem is volt a fiúval semmi probléma addig, amíg bele nem szeretett a hercegnőbe, Liliana azonban nem viszonozta az érzéseit, nem is tehette, hiszen a szerelmét már Gabrielnek adta. Morganban napról-napra egyre erősebb lett a megbántottság, mely gyűlöletbe fordult, míg végül elhatározta, hogy amit nem kaphat meg szépszerével, megszerzi másképpen. Érdeklődése már régebben az okkult tudományok felé fordult, és amint elkezdte tanulmányozni a mágiát, kiderült, hogy érzéke is van hozzá. Az apróbb varázslatoktól hamar eljutott odáig, amikor választania kellett: a fehér, vagy a fekete mágia felé fordul, és a döntése akkor már nem volt kétséges. Akkor már mindent akart, amit csak lehetett: hatalmat és Liliana szerelmét. És eljött a nap, amikor jótevője ellen fordult: megmérgezte Rudolf herceget, sólyommá változtatta Robertet és elrabolta Lilianát. Gabrielen viszont nem fogott az átka, a fiút mintha az angyalok védték volna a mágiától. Morgan nem tehetett mást, elmenekült, és magával vitte a hercegnőt. Mindennek két éve már, hű barátjával, Roberttel együtt azóta keresi Gabriel a boszorkánymestert. A reményt egyikük sem adhatta fel, Lilianát mindketten nagyon szerették, és Robert sem akarta sólyomként leélni az életét.

Gabriel előtt hirtelen egy tisztás tárult fel, melyen egy kapu állt. A kapu mögött semmi sem látszott.  Az ifjú lova prüszkölve hátrahőkölt, Gabriel alig tudott megmaradni a hátán. Robert, a sólyom felszállt Gabriel válláról, és tett egy kört a kapu fölött. Szárnyait megbillentve jelezte a lovagnak, hogy szerinte is célhoz értek. Gabriel a lovat egy közeli fához kötötte, és Roberttel a vállán gyalog indult a kapu felé. Amint áthaladt alatta, a sólyom szorítása erősebb lett a vállán, barátja mintha figyelmeztetni akarta volna, hogy legyen éber és óvatos. Gabriel értette is, érezte is a figyelmeztetés súlyát, mégsem volt felkészülve arra, ami történt. A tér hirtelen kitágult körülötte, és egy barlangban találta magát. Egy ágyat pillantott meg és az azon egy gyönyörű fiatal nőt: Lilianát. Lábai önkéntelenül is az ágy felé vitték, amikor is egy alak állta az útját, aki a semmiből tűnt elő.

-                     Üdvözöllek, Gabriel! – vicsorogta Morgan Farley. A boszorkánymester láttán Gabriel ösztönösen hátrébb lépett.

-                     Régóta vártam már ezt a találkozást, Morgan! – viszonozta az üdvözlést.

-                     Tudom, hogy miért jöttél ide, de nincs esélyed arra, hogy legyőzz engem, márpedig csak akkor kaphatnád meg ezeket – vett elő a mágus köpenye zsebéből két, fénylő gömböt. – A gömbökbe zártam Liliana és Robert halhatatlan lelkét – pörgette ujjai között a gömböket -, és csak a tisztesség, bátorság és önfeláldozás törheti meg az átkomat!

-                     Pontosan tudod, hogy nem megyek el addig, amíg meg nem szabadítottam Lilianát és Robertet az átkodtól! – szólt Gabriel.

-                     Milyen bátor a kis lovag! – gúnyolódott a mágus. – De meglátjuk, akkor is ilyen bátor vagy-e, ha a tét már nem csak a barátaid élete, hanem a tiéd is! – ezzel két, követhetetlenül gyors mozdulatot tett. Gabriel úgy érezte, hogy megfordult körülötte a világ, a barlang eltűnt, és a fiú egy sötét, szűk folyosón találta magát.  Mivel a sötétben nem látott, lassan, óvatosan haladt előre, kezeivel tapogatódzva a folyosó falán. Néhány perc után fényt látott a folyosó végén, és az üreg is tágasabb lett, végül egy teremben ért véget. Ugyanolyan barlangszerű helyiségbe érkezett, mint ahol a mágussal beszélt, de az ágyon most nem Liliana feküdt, hanem maga Morgan Farley. Ahogy Gabriel közelebb ment az ágyhoz, egy asztalon kardot pillantott meg. Magához vette, és kivont karddal közeledett a boszorkánymesterhez. Morgan meg sem mozdult. Gabriel az érzéseivel viaskodott: szeretett volna lecsapni a mágusra, és a kard által azonnal véget vetni kínlódásának, de nem akart egy védtelen emberre támadni. Néhány percnyi vívódás után eldobta a kardot. Ebben a pillanatban a terem újra megfordult körülötte, és ismét a boszorkánymesterrel állt szemközt. Morgan dühös volt.

-                     Ki hitte volna, hogy nem használod ki a kínálkozó lehetőséget! – vicsorogta. – Ha megtetted volna, már mindketten túl lennénk mindenen! – kiabálta. – De nehogy azt hidd, hogy vége! Az első próbát, a tisztesség próbáját kiálltad, de lássuk, megbirkózol-e azzal, ami most következik! – Morgan ismét két gyors mozdulatot tett, majd eltűnt, és Gabriel ugyanazon a sötét, szűk folyosón találta magát, mint az imént. Ahogy haladt előre, újra fényt látott a folyosó végén, a teremben azonban ezúttal nem a varázsló várta: rémes szellemek és lidércek tucatjai nyújtogatták felé a kezeiket, tépték a ruháját, süvítésük fülszaggató volt, szájukból a halál jeges lehelete áradt.  Gabriel félt, de nem próbált menekülni, leült a földre, behunyta a szemét, és a szeretetet és a reményt hívta segítségül. Érezte, ahogyan a lelkét béke járja át, megszűnt a félelme, gondolatban újra Rudolf herceg udvarában járt, a rózsakertben együtt nevetett Lilianával és Roberttel. Amikor kinyitotta a szemét, egy mérhetetlenül dühös boszorkánymestert látott, aki csalódottságát nem is próbálta elrejteni.

-                     Nem tudom, hogy csináltad, de a bátorság próbáját is kiálltad! – üvöltötte Morgan. – A rettegésnek el kellett volna pusztítania, de te még mindig itt vagy, most sem sikerült megszabadulnom tőled!

-                     Ha valakinek itt félni van oka, akkor az te vagy, Morgan! – mutatott rá Gabriel az egyre nyilvánvalóbbá váló tényre. A máguson valóban egyre felismerhetőbbek voltak a rettegés jelei. Nem erre számított ugyanis. Gyermekkorukban sem becsülte sokra Gabrielt, nem is értette, és annál jobban bosszantotta, miért választotta Liliana ezt a semmirevaló fiút a nagyhatalmú boszorkánymester helyett. Ráadásul Morgan azt is tudta, hogy ha Gabriel kiállja a harmadik próbát is, akkor nem csak a szerelmét és a barátját sújtó átkot töri meg, de elpusztítja őt is.

-                     Elegem volt ebből a játszadozásból! – lépett közelebb Gabrielhez a mágus. – Látom, hogy nehezebb téged megtörni, mint amire számítottam, de most végetek lesz! – egyik kezében hirtelen megjelent a két fénylő gömb, a másikban egy kard.  A gömböket feldobta a levegőbe, miközben a karddal Gabrielre rontott. A fiúnak választania kellett: a gömböket kapja el, vagy védekezik a támadás ellen. Ha a gömbök összetörnek, az Liliana és Robert halálát jelenti. Gabriel gondolkodás nélkül a gömbök után nyúlt, sikerült is elkapnia mindkettőt, de Morgan rátámadt, és a kardjával keresztülszúrta a fiút. Gabriel elmondhatatlan fájdalmat érzett, ahogy összeroskadt. Elernyedő ujjai közül kigurultak a gömbök, szemei lecsukódtak, és már nem látta, hogy mi történt a mágus barlangjában ezután. Nem láthatta azt sem, ahogyan a boszorkánymestert lángok borítják el, és Morgan még halála pillanatában sem értette meg, hogy volt képes Gabriel a két lelket fogva tartó gömböket menteni ahelyett, hogy önmagát védte volna. Nem látta, ahogy Liliana eszméletére tért, és azt sem, ahogy a sólyom megrázkódott, majd Robert újra emberi alakot öltött.

Amikor Gabriel magához tért, először Liliana csodás, smaragd színű szemeit látta meg, majd Robert mosolygó arcát. A pillanat, amikor a fiú megértette, hogy mindhárman élnek, elmondhatatlanul szép volt, de egy távoli hang megzavarta örömüket…

-          - Gábor, kisfiam, ébresztő! Ha nem kelsz fel azonnal, mindannyian elkésünk! Hahó, hallasz, kicsim?...

Tanmese az öt labdáról

„Képzeld el, hogy az élet egy játék, amiben öt labdával zsonglőrködsz. A labdák neve: munka, család, egészség, barátok és tisztesség. Mindegyiket a levegőben tartod. Ám egy nap megérted, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, felugrik. A többi – a család, az egészség, a barátok és a tisztesség – üvegből van. Ha az egyik lepottyan, megmásíthatatlanul megkarcolódik, megreped vagy akár ezernyi darabra is törhet. Csak akkor kezdheted megteremteni az egyensúlyt az életedben, ha valóban megértetted az öt labda leckéjét.”

(James Patterson: Suzanne naplója Nicholasnak)

Mitől lesz valaki sikeres író?

-          „Mondd csak, Leo, szerinted mitől lesz valaki sikeres író? – kérdezte.

-          Négy dolog kell hozzá – gurította be Leo a második golyót. – Először is, fiatalság. A fiatalság jó, a fiatalság mesés. Ha az ember meg tud jelentetni egy könyvet, mielőtt a szerző betölti a huszonötöt, nyert ügye van. És ha ennyire fiatal, akkor alighanem még egyedülálló, ami azt jelenti, hogy a magazinokban el lehet helyezni fotókat, amin modellekkel, filmszínészekkel és médiacézárokkal fényképezkednek, anélkül, hogy a férjük vagy a feleségük cirkuszolna. A francba! – A következő golyója átperdült a lyukon és megint kifordult belőle. – Habár a balhét is jól el lehet adni.

Most Jacken volt a sor. Könnyedén begurította a golyóját, miközben Leo, dákójára, mint dárdára támaszkodó harcos folytatta a kiselőadását.

-           A második dolog a külső. A természetes jó megjelenés a legjobb, de mindenféle kiegészítőkkel és kameraállásokkal is sokat el lehet érni. Ó, de kár! … Ha nőről van szó, és rá lehet venni, hogy meztelen fotókat engedjen magáról, remek. Ízléses képekről beszélek, természetesen.

Újra elhelyezkedett az asztal mellett, és újabb golyót küldött az útjára. – A harmadik dolog a kapcsolatok. Ez lényegében bárki, akit ismersz, és gazdag, híres vagy befolyásos. Az általában jobb, ha a szerző maga nem ilyen. Senki sem szereti a felvágósokat.

Leo megpróbálkozott egy kacifántos karambollal, de mellélökött, és majdnem a fehér golyót találta el. Jack az asztal körül körözve keresgélt valamit, amit meglökhetne, az esze máshol járt, és rosszul játszott.

-          Végül pedig ott van a bibi. Ez akármi lehet, bár általában valami szomorú vagy rossz dolog. Korábbi kábszerezés, agyament vallás, szexuális bántalmazás – habár ez már egy kicsit lecsengett. Néha jó a leszbikusság, a férfi homoszexualitás elmegy, de csak módjával. A betegségek isteniek, feltéve, hogy nem fertőző, vagy – hogy is mondják? – csettintett Leo az ujjával.

-          Halálos?

-          Ha nem torzítja el a külsőt. Vicces, de a halálos betegség egészen sikeres lehet, ha a halál egybeesik a megjelenéssel. Persze, akkor egykönyves szerző marad.

Leo kritikus szemmel figyelte, ahogy Jack annyira előrehajolt, hogy szinte ráfeküdt az asztalra. – Ha a kékre mész, a másik dákóra lesz szükséged.  – Leakasztotta a falról, átadta Jacknek, majd folytatta. – Ha nő az illető, tuti siker, ha bevallja, hogy iszonyúan el volt hízva, persze csak akkor, ha már nádszálkarcsú, és hozza a dagi képeket a PR-kampányra. Egen. Ezek az alapvető dolgok: a négy alapszabály: fiatalság, jó megjelenés, kapcsolatok és a bibi. Kitaláltam rá egy rövidítést: Fiam,  MegKapod a Baromi sok pénzt. – Leo felkuncogott. – Ohó, azt hiszem, maszkot kaptál.

De mi van a tehetséggel? Mi van a stílussal? Mi van a szenvedéllyel, a szellemmel és az emberiességgel? Jack megtartotta magának a szavakat. Nem akart hülyének látszani.”

(Robyn Sisman: Jóbarátok, Európa Könyvkiadó, 2002)

Nos, ez is egy vélemény, egy amerikai írónő véleménye, melyben a kérdést könyve író főhőse teszi fel egy irodalmi ügynöknek. Tudom, feltehetően nem mindenben adaptálható a magyar viszonyokra, de úgy gondolom, azért bőven van benne igazság.

Ti mit gondoltok erről?

A Könyvmolyképző szerkesztőjének levele...

Az alábbi e-mailt a Könyvmolyképző Kiadó egyik szerkesztőjétől kaptam. Megosztom veletek, mert úgy gondolom, hogy mások számára is tartalmazhat érdekes információkat. Az Aranymosás pályázatra „A szerelem New Yorkba érkezik” első néhány oldalát küldtem el. A szerkesztő véleménye nem tört le, és az írást természetesen nem hagyom abba – ezt kedves olvasóim vehetik akár fenyegetésnek is:-D -, hiszen elsősorban a magam szórakoztatására írok, és egy olyan belső késztetésre, amely akkor is megmarad, ha soha nem publikálhatok máshol, mint a blogjaimon.

* * * * *

Aranymosó Könyvmolyképző

részletek megjelenítése szept. 28. (2 napja)

Kedves Barbara (vagyis én:-D)! 

Elolvastam a részletet, és sokat gondolkoztam rajta. De nem győzött meg, sajnos korainak találom a publikációt. Gördülékeny, de még mindig sok benne a sablonos leírás, és a karakterek sem annyira erősek, hogy ezen átsegítsék a történetet.
Persze, ha jól szerepelsz a játékban, még kikerülhet az oldalra. :)
Jól írsz, ne hagyd abba, jövőre visszavárlak.

Ez a válasz meg ne törjön le, én nem a tehetséget értékelem, pusztán csak a szöveg pillanatnyi állapotát.
Írtam egy bejegyzést erről:
http://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=111659122275600&id=100002945384845&notif_t=feed_comment 

Érdemes írástechnikai gyakorlatokat végezni, illetve novellákat írni, sokat segítenek a karakterek mélyítésében, a stílus csiszolásában.

Magyarul számos írással kapcsolatos könyv kapható.
S.King: Az írásról - szórakoztató önéletrajzi írás, a végén néhány szerkesztői tanáccsal
Alexander Steele (szerk.): Kezdő írók kézikönyve - könnyen olvasható könyv, tele hasznos tanácsokkal és feladatokkal
Gesing: Kreatív írás - egy német bölcsész kissé nehezen emészthető könyve, de nagyon hasznos

Internetes ingyenes írókörök, oldalak (nem fanfictions!):
http://iroklub.napvilag.net - minden téma
http://karcolat.hu - minden téma, de sok a fantasy és sci-fi
http://irokor.com - zárt írókör, évi egyszeri tagfelvétellel, főleg sci-fi, fantasy
http://fictions.hu - minden téma

Érdemes figyelni a Könyvmolyképző Kiadó oldalait, mert terveink szerint a későbbiekben is lesz Aranymosás pályázat, illetve a visszajelzések alapján az Íróiskola is több csoporttal fog dolgozni. Az Íróiskolában személyes véleményeket adunk.

További jó írást!
üdv
Varga Beáta 

Köszönöm!

Az utóbbi időben kissé elhallgattam, nem írtam és nem olvastam. Ennek oka az volt, hogy augusztus közepétől szeptember első hetéig szabadságon voltam, és nagyjából ezzel egy időben elromlott az otthoni számítógépem, így ez a sajnálatos esemény bizonyos értelemben elvágott engem a külvilágtól. A munkahelyemen ugyan van internet-elérési lehetőségem, de sajnos nincs időm arra, hogy blogot frissítsek – érdekes lenne mondjuk az alábbi jelenet:

„Kedves betegek, máris elkészítem az ambuláns lapjukat, vagy zárójelentésüket, keresem a leleteiket, vagy ezer más módon leszek a segítségükre, csak előbb frissíteném a blogjaimat:-)!”, vagy a főnökömnek: „Professzor úr, azonnal állok rendelkezésére, de a blogjaim olvasói – mert szerencsére vannak ilyenek:-) - már kíváncsian várják, hogy közzétegyem újabb írásaimat, ezért előbb azt intézném el!:-). – Szóval belátható, hogy a munkahelyi blogolás nem lenne jó ötlet:-). Szerencsére az informatikai problémám mostanra megoldódott, úgyhogy – bár kissé megkésve, de – már reagálhatok az ez idő alatt történtekre.

És most, e szösszenet után a mai bejegyzés témája: Diarától díjat kaptam, melyet nagyon köszönök, megható és megtisztelő ez egyszerre! Mint sokan mások, én is egyetértek a Szavakat a díjak helyett-mozgalom létjogosultságával, de – csakúgy, mint Diara – most mégis megpróbálok eleget tenni a díjjal együtt járó feladatnak is.

Elsősorban: a továbbadás nekem is gondot jelent, ugyanazért, mint másoknak is, minden általam kedvelt, elismert és nagyra tartott blogíró minden ma létező díjat megkapott már, amit a blogvilágban egymásnak adhatunk. Éppen ezért nem adnám tovább név szerint, hanem arra bíztatok mindenkit, hogy elismerését kommentekkel, a legértékesebbel: a véleményével jelezze az általa olvasott blogokon. Magam is erre törekszem, ezt jelenti a Szavakat a díjak helyett-mozgalom is.

Mutatkozzam be néhány szóban: ez nem egyszerű feladat. Amióta blogolok, néhány olvasómmal – egyben blogíró-társammal – már kerültem olyan kapcsolatba, hogy magánemberként is vannak információink egymásról. Nem könnyű kitárulkozni, és attól tartok, néhány rövid mondatban nem is lehet „megmutatkozni” a magam teljes valójában, de talán nem is ez a cél.

Nem tartozom már a kifejezetten ifjú nemzedékhez, idén elmúltam 40 éves, viszont elmúlt 40 évem élettapasztalatának nagy hasznát veszem az írásnál. Amint a blogomon is látható, életem értelmét és legfőbb büszkeségemet két gyönyörű gyerekem jelenti: most tíz éves fiam, Gábor, és nyolc éves lányom, Dóri. Gyerekeim a nap minden percében tartogatnak valamilyen kihívást, megoldandó feladatot, leküzdendő helyzetet a számomra, de ahogy mondani szokták, úgy szép az élet, ha zajlik, és az egészen biztos, hogy unatkozni nem szoktam:-).

Jelenleg – besorolásom szerint – orvos-írnokként dolgozom egy fővárosi kórház urológiai osztályán. A gyakorlatban ez adminisztratív asszisztensi, néha titkárnői tevékenységet is jelent, és a „van munkám, de nincs hivatásom”-kategóriát képviseli az életemben. „Voltam már minden, csak akasztott ember nem”, szól a mondás, amely bizonyos értelemben rám is igaz. Sok mindent kipróbáltam már, átéltem már jót és rosszat egyaránt, ez a kijelentés a munkára is igaz, és bár igyekszem maximálisan tisztességgel helytállni, ellátni a feladataimat, az igazi kihívás valahol máshol vár rám, csak meg kell(ene) találni.

Az írásról: ez olyasvalami, ami igazi örömet okoz és sikerélményeket ad, akkor is, ha a nagy áttörésre még várni kell – az első szerződésre, az első kinyomtatott könyvre, például:-). Lehet, hogy ez az áttörés végül sohasem következik be – bár mindannyian, akik írunk, erősen hiszünk abban, hogy igen! -, de minden elismerő szó, vagy minden olyan mondat, amiről én úgy érzem, hogy igen, ez a helyén van, ezt valamiért le kellett írnom, és pontosan úgy kellett leírnom, ahogyan megtettem, élményt, sikerélményt ad, és ezért írok, ezért kell írnom nekem is.

Arról is többször írtam már, hogy a blogos közösség mit adott nekem: fantasztikus felfedezéseket, azt, hogy személyesen is megismerhettem néhány nagyon értékes embert, és hogy ennél nagyobb számban megismerkedhettem mások tehetségével, azzal, hogy milyen lenyűgöző mennyiségben vannak jelen a blogvilágban a valóban kirobbanóan izgalmas képességű írók. Nem akarom újra ismételni önmagam: ha tehetném, mázsás súlyú kötetekben jelentetném meg a blogokon olvasható, jobbnál jobb írásokat.

Végül a díjjal együtt járó feladat leginkább konkrét része az, hogy írjam össze a tíz, általam leginkább kedvelt könyvet. Nos, ez azért nehéz számomra, mert nem igazán kedvenc könyveim, inkább kedvenc szerzőim vannak, és ezeknek a szerzőknek gyakorlatilag nincs olyan könyve, amelyik ne tetszene. Nézzük tehát inkább a szerzőket:

Nora Roberts:

Az amerikai írónőt saját bevallása szerint egy hóvihar tette íróvá: 1979 februárjában ugyanis óriási hóvihar tombolt az USA-beli Keedyswille-ben, az írónő lakóhelyén, s mivel ő nem tudott kimozdulni otthonról, történetírással szórakoztatta magát. Nagyon termékeny szerző, és sokféle stílusban otthon van: olvashatunk tőle romantikus irodalmat éppen úgy, mint sci-fit, vagy krimit. Nagyon szereti Írországot és az ír mondavilágot, alakjait szívesen helyezi el ilyen környezetben, és használja fel az ír hagyományokat is a könyveiben. Remek író, remek kikapcsolódást nyújtó könyvekkel, ajánlom mindenkinek.

Jayne Ann Krentz:

Az írónő könyveit hasonlóképpen kedvelem, mint Nora Robertséit. Hőseire jellemző, hogy általában nem tökéletesek, mégis elérik céljaikat, és megtalálják az igazit, az igaz szerelmet, amiért érdemes (volt) küzdeni. A meseszövés mestere, hihetetlenül izgalmasak a történetei, és a már említett tökéletlenségek miatt a hőseivel egyáltalán nem nehéz azonosulni. Különösen kedvelem Amanda Quick-álnevén írt, romantikus, többnyire a XIX. századi Angliában játszódó könyveit. Ebben a sorozatban a főszereplők általában olyan bátor nők, akik az egyenjogúságért harcolnak egy férfiak által uralt korban.

Vavyan Fable (Molnár Éva):

Úgy gondolom, hogy széles-e hazában kevesen vannak olyanok, aki az írónőnek legalább egy könyvét ne olvasták volna, és ha egyet elolvastak, elolvassák a következőt is. Hogy miért? Ennek összefoglalásához Fodor Ákos költőt „hívtam” segítségül, aki így írt Vavyan Fable stílusáról: „Hősei markáns egyéniségek, viszonyaik árnyaltak. Cselekményvezetése kiszámíthatatlan, lebilincselő, a történet vége felől nézve mindig logikus. Kritikusan fogékony a mindenkori aktualitások (technikai újdonságok, életmód-divatok, szellemi áramlatok, beszédfordulatok, viccek, pletykák stb.) iránt. Szituációs és nyelvi humora frappáns, pazarló, nemritkán bizarr. Lírája cukormentes, környezetkímélő. Politikus elme: a Mindenkori Veszélyeztetettek Nemlétező Pártjának fáradhatatlan szóvivője. Történeteinek erkölcsi és gyakorlati kicsengése illúziómentesen bizakodó és humánus. Érthetően legpopulárisabb író kortársaink egyike. Stílusa ujjlenyomat-szerűen egyedi, összetéveszthetetlen – ám (vagy éppen ezért) képes »folklorizálódni«: számosan élnek jellegzetes fordulatainak szándékos, de önkéntelen idézésével is.

Janet Evanovich és a Szingli fejvadász-kötetek:

Lenyűgöző az írónő humora, rendkívül eredeti a csetlő-botló, önmagát, hivatását, szerelmét, mindenféléjét keresgélő Stephanie Plum figurája, a köré szőtt családról és baráti körről nem is beszélve. Szerintem ezt nem kell hosszasan indokolni, aki már olvasta ezt a sorozatot, pontosan tudja, miről beszélek, aki pedig még nem olvasta, annak csak javasolni tudom, hogy pótolja ezt a hiányosságot, nem mindennapi élményt kap!

Sophie Kinsella és a Boltkóros-sorozat:

Az előzőhöz hasonlóan egy hihetetlen humorral megírt könyvsorozatról beszélhetünk. Rebecca Bloomwood alakjával is könnyű azonosulni, hiszen gyarló emberi lény ő is, nem a tökéletesség szobra, szerencsére, hiszen ha az lenne, nekünk nem lenne min nevetnünk, vagy sírnunk éppen, amikor a kalandjait olvassuk. Remekművek, egytől-egyig, és jellemábrázolásukban sokan magunkra ismerhetünk.

Szabó Magda könyvei:

A klasszikus irodalom jegyében: a 2007-ben elhunyt írónőtől legtöbben az Abigélt ismerik, sokan nem olvasták, de az abból készült tévéfilm-sorozat mély nyomokat hagyott mindenkiben. Ezt a könyvet többször elolvastam már, a tévésorozatot is többször láttam, és sohasem bírtam ki sírás nélkül – tavaly decemberben láttam a musical-változatot is, és ott is elsírtam magam. Ha az Abigél tetszett, tessék kézbe venni Szabó Magda többi könyvét is, érdemes. Ragyogó jellemábrázolások és korrajzok. A szépirodalom legjelesebb női képviselője volt Szabó Magda.

Julie Garwood:

Bár az írónő amerikai, egy Írországból származó nagycsaládban nőtt fel, és könyveiben szívesen nyúl vissza családja gyökereihez. Műfaját tekintve a romantikától a krimiig, a „kosztümös” könyvektől a mai időben játszódó regényekig bezárólag alkot, szereplői lelki és misztikus erőket egyaránt birtokolnak.

Oliviero Toscani: Reklám, te mosolygó hulla

Ez a könyv talán meglepő választás: Olivierő Toscani a Benetton művészeti vezetője és reklámfotósa, és sok botrányt kavaró reklámhadjárat szellemi atyja. Ebben a könyvben az őt ért kritikákra válaszol, és kifejti nézeteit a reklám céljáról. Hitvallása szerint olyan reklámok kellenek, amelyek gondolatokat ébresztenek, vitára késztetnek, felkavarják a reklámvilág állóvizét. Toscani könyve nemcsak a reklámszakembereknek szól, élvezetes olvasmány mindazoknak, akiket izgat a reklám különös, ellentmondásos világa, de emellett megismerhetünk egy rendkívül színes fantáziával megáldott embert is, és véleményéből, a világról alkotott képéből sokat is tanulhatunk.

Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Ezt a könyvet kivétel nélkül minden embernek a kezébe adnám. Az egyik legmegrázóbb olvasmányom volt, és máig sokszor eszembe jut. A könyv főszereplője a Gulagon, egy munkatáborban tölt tíz évet, és ennek a tíz évnek egy napjáról szól a könyv, a túlélésért folytatott harcról, a megváltoztathatatlanba való beletörődésről, arról, hogyan adja fel az ember önmagát, és közben hogyan próbál meg mégis megvédeni magából annyit, amennyit lehet. A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is megtalálható, ezen a címen: http://mek.niif.hu/01400/01480/01480.htm

Ez a lista természetesen nem teljes, hiszen ha valóban fel akarnék sorolni minden könyvet, vagy minden szerzőt, akik, vagy amelyek eddigi életem során hatással voltak rám, az hosszú évekre elegendő munkát jelentene.

LIKE ME

- Éppen úgy, mint én! – sóhajtott Laura, majd félretolta az újságot, és hűlő kávéja mellé cigarettára gyújtott. Az ablakhoz sétált, és homlokát a hűvös üvegre hajtotta. A cikk, amit olvasott, felzaklatta, mert olyan emlékek sokaságát tépte fel, amelyeket leginkább elfelejteni akart, vagy még inkább kitörölni az életéből, örökre. Becsukott szemhéja mögött képek százai villantak fel, és forró könnyek áztatták az arcát. Nagyokat nyelt, igyekezett elfojtani feltörő zokogását.

            Üres tekintettel nézett maga elé, de lelki szemeivel egy esküvőjére készülő, boldog nőt látott – valamikori önmagát. Érezte a reményt, hogy végre megérkezett, megtalálta a társát, a szerelmet, a biztonságot. Aztán a boldogságot, amikor megtudta: megfogant, azt az életet hordja a szíve alatt, amelyikre mindennél jobban vágyott, és úgy érezte, végre teljes lesz az élete. És érezte az első pofon fájdalmát is, a döbbenetet, a hitetlenkedést, hogy nem, ez vele nem történhet meg. A döbbenetet és a hitetlenkedést felváltotta a hinni akarás: egyszeri, szörnyű „baleset”, amely soha nem ismétlődhet meg. Pedig megismétlődött: nem azonnal, de nem is váratott magára sokat a következő pofon. Lázadását gyorsan letörte, önbizalmát porig rombolta az az ember, akit társául fogadott, akinek a szerelmét adta, otthont, családot kínált. Az események felgyorsultak, és Laura életében állandósult a rettegés. Az erőszakot megbánás követte, legalábbis az elején. Megbánás, és ígéretek, hogy soha többet, hogy minden megváltozik, hogy megtenne bármit, csak jóvátehesse, amit Laura ellen vétett. És Laura hitt, mert hinni akart, és mert úgy érezte, nincs is más választása. Gyermekét közben világra hozta, és az anyává válás adta boldogság egy időre feledtetett minden félelmet és fájdalmat. Kisfiával egyfajta burokba zárta magát, és úgy hitte, ez a képzeletbeli védőháló valódi biztonságot adhat. Gyermeke mosolya megnyugvást adott, szeretete kárpótolta az elszenvedett sérelmekért. Egy ideig működött, de a támadások egyre erősebbek, egyre erőszakosabbak lettek, és Laura csak a gyermekét tudta megvédeni, önmagát nem. Bántalmazójának már a látszat sem volt fontos, mások, idegenek előtt is megalázta Laurát. Az átvirrasztott éjszakák, végigzokogott nappalok mindennaposak lettek. Fellázadt, hogyne lázadt volna, de kiszolgáltatott helyzetén nem változtathatott, és minden lázadás, ellenkezés újabb megtorlást vont maga után. És eljött a pillanat, amikor rádöbbent, hogy már az élete forog kockán. Nem az, hogy milyen élete van, hanem hogy életben marad-e egyáltalán. Vadul kereste a menekülés lehetőségét, de sokáig úgy látszott, hogy nincs kiút. A rettegés, állandó megaláztatások, fizikai és lelki gyötrelmek közepette próbálta megőrizni az ép elméjét legalább, hiszen tudta, hogy gyermekének mindennél jobban szüksége van rá. Egy napon kiderült, hogy újra gyermeket vár, de ez a gyermek már kínban és félelemben fogant. Meg sem fordult a fejében, hogy nem tartja meg, erre nem lett volna képes, és a természet, a sors is úgy akarta, hogy a gyermek éljen, mert minden megpróbáltatás ellenére, várandósságából egészséges kislánya született. Imádta ezt a gyermekét is, nem is tudott volna mást tenni, hiszen a gyermek nem vétkes, a gyermek nem tehet semmiről…

            Halkan nyílt egy ajtó, Laura óvatos léptei nem csaptak zajt. A felkelő nap fénye aranyba burkolta a gyerekszobát. Az ágyakban egy kisfiú és egy kislány aludta az igazak, az ártatlanok álmát, szuszogásuk a legszebb hang volt a világon. Megsimította előbb az egyik, majd a másik gyermekét, és a földre ereszkedett. Az ágyak között a földön ülve hálát adott azért, amiért évek óta már minden egyes nap hálás lehetett: a létükért. Ha nincs az a baleset…, akkor talán már egyikük sem élhetne, így viszont esélyt kaptak az újrakezdésre, egy félelem nélküli életre. Laurának nehéz volt hozzászoknia ahhoz, hogy már nincs mitől rettegnie, a rémálmok egész hátralévő életében bántani fogják, még mindig összerezzen a zajokra, és az utcán is körülnéz néha, nem jön-e utána valaki, az a valaki, aki kis híján tönkretette az életét. De a gyermekei szeretetben és nyugalomban nőhetnek fel, és ők nem tudják majd, milyen is a mindent átitató, sűrű, sötét rettegés. Laura tudja, mekkora szerencséje volt, és azt is tudja, hogy a sors az esetek többségében nem ilyen kegyes, sokaknak nem adatik meg egy második esély, sokan nem élik túl a bántalmazásokat. Mára már megnyugodott, de valahányszor családon belüli erőszakról hall, az emlékek visszatérnek, és velük az a fojtogató érzés is, amit nem is merhet más, csak az, aki átélte.

* * * * *

Családon belüli erőszak:  ha valaki a hozzátartozója biztonságát, testi-lelki épségét veszélyezteti vagy károsítja, önrendelkezésében vagy szexuális önrendelkezésében korlátozza, testi erőszakot követ el vagy annak elkövetésével fenyeget, illetve e személy tulajdontárgyait szándékosan tönkreteszi, s ezzel elviselhetetlenné teszi az áldozat számára az együttélést. A családon belüli erőszak nem büntetőjogi fogalom, ilyen elnevezésű bűncselekmény nincs a Büntetőtörvénykönyvben. E témakört a szociológia, kriminológia, szociálpszichológia stb. kutatja, elemzi. A fogalom több olyan bűncselekmény összefoglaló neve, melyeknek elkövetői és sértettjei egymással szoros érzelmi, többnyire hozzátartozói kapcsolatban állnak. A családon belüli erőszak fogalma alá tartozó bűncselekmények a felnőttek bántalmazás és a kiskorúak veszélyeztetése.

A családon belüli erőszak mindig is tényként szerepelt a köztudatban, de tabu témaként volt kezelendő, majdnem minden társadalomban. Előfordul minden civilizációban, vallási, etnikai, és társadalmi csoportoktól függetlenül. A családon belüli erőszak még napjainkban is tabunak számít, hiszen mind az erőszak alkalmazója, mind annak elszenvedője igyekszik eltitkolni az erőszak létét. A külső környezet sem segíti a családon belüli erőszak feltárását, és a társadalom nagy része is úgy tekint a jelenségre, mint olyan problémára, mely nem rá tartozik.

* * * * *

Köszönöm, Meleron!

A szerelem New Yorkba érkezik-blogomon kedves üzenetet kaptam Melerontól. Azt írta, hogy szeretne egy kézzel fogható blogdíjjal megajándékozni, mert örömét leli abban, amit a blogjaimon talál. Már Artair McKnight is kapott Melerontól egy ilyen csodás díjat, és az Ő blogján keresztül jutottam el Meleronnak arra a blogjára, amelyben kézműves tárgyai láthatóak. Gyönyörű, egyedi, kézzel készített, mesebeli tárgyakról van szó, amelyek a legnagyobb csodát őrzik: a szeretetet, azt a szeretetet, amellyel Meleron készíti és adja tovább e tárgyakat. Nézzétek meg Ti is, milyen szépségeket rejt ez a kis "bolt":

http://kulonostargyakboltja.blogspot.com/

 A kézműves blogon keresztül jutottam el Meleron másik blogjára, melyben azt a bölcsességet osztja meg velünk, amelyre Ő már rálelt. Egészen különös, különleges világlátást és világnézetet ismerhetünk meg, mikor jegyzeteit olvasgatjuk: 

http://meleronjegyzetek.blogspot.com/

Pénteken kézhez is kaptam Meleron ajándékát, melyet a következő szavak kíséretében küldött:

"...ma útnak indult a kis csekély meglepetés....legyen segítségedre AZ írásban és minden álmod segítse Valóra váltani......ezzel indult útjára.....:-):"

Nagyon szépen köszönöm tehát, kedves Meleron, hogy gondoltál rám, és szívből remélem, hogy blogjaimon továbbra is találsz majd olyan olvasnivalót, amely elszórakoztat, talán elgondolkodtat, amivel én is adhatok neked valamit!

Meleron ajándéka:

Csak egy kép - 4. Fleurette

- Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Kate, amikor a boglárkákkal teli kancsókat a pultra tette. Elégedetten nézett körül a kis üzletben. A kirakaton beragyogott a tavaszi napfény, a sugarak megpihentek a virágok szirmain, a levegő édes illattal telt meg. Csodás rózsák bókoltak az egyik vázában, tulipánok bontogatták szirmaikat a másikban, gyöngyvirágok és orgonák ontották illatukat egy harmadikban. A fehér-sárga csíkos napellenző fodros alját vidáman cibálta a délelőtti szellő. Fleurette  -  kanyarogtak az aranyszínű betűk a bézs selyempapíron, és a kis kártyákon is, amelyeket a csokrokba tűz majd. Csábítás – gondolta, és valóban az, a virágok illata és a színorgia bármelyik nőt levette volna a lábáról. Ez volt a célja, örömet és boldogságot szerezni másoknak a virágokkal, olyan örömet, mint amilyet neki jelentettek. Mama – szállt egy sóhaj egy könnycseppel az ég felé -, bárcsak itt lehetnél ma velem! Te megértetted, miért hagyott hidegen a számok világa, és miért vágyódtam annyira a virágok után!

Nem hagyott magának időt a búslakodásra, ez a nap igazán nem arra való! Megigazította a „nyitva”-táblát az ajtón, és a pult mögé állt. A mögé a pult mögé, ahová egész addigi életében vágyakozott. Ez a kis virágüzlet az élete álma volt, és ma végre megnyitott! Senki sem értette meg, amikor ötévnyi brókerség után egyszer csak sutba vágta a diplomáját, ott hagyott csapot-papot, jól fizető állást, bónuszokat, a lehetőséget, hogy üzlettárs lehessen az egyik legnagyobb pénzügyi tanácsadó cégnél. Senki, csak az édesanyja. Mindenki más bolondnak nézte, egyedül Henriette Wals bíztatta, hogy menjen az álmai után. Henriette, aki a saját álmait feladta, amikor a lánya megszületett, hogy biztonságot és szeretetet adhasson annak, aki a legfontosabb volt a számára. A tehetséges ifjú színésznő nem gondolkodott a karrierjén, amikor megfogant. Nem volt kérdés, hogy a gyermekét választja-e, vagy egy új filmszerepet, és az sem tántorította el, hogy a gyermek édesapja tudni sem akart a várandósságáról. A filmszakma kegyetlen, és Henriette nem volt még elég nagy sztár ahhoz, hogy ne felejtsék el egyik pillanatról a másikra. Bimbódzó karrierjét szó szerint kettétörte és lenullázta az, hogy gyermeket szült, de ezt sohasem érezte áldozatnak. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta, gyermeket vár, ez a gyermek volt az élete értelme és célja. Nem volt jobb anya Henriette-nél, nem volt odaadóbb, gondoskodóbb egy sem! Kate-nek olyan felhőtlen gyermekkora volt, amilyet bárki csak kívánhat magának. Az anyja okosan szerette, pont annyi szigorúsággal, hogy megtanulja, hol vannak azok a határok, amelyeket nem léphet át, és végtelen nagy szívvel, bölcsességgel is egyben. Kate hirtelen a boglárkákhoz nyúlt, és magabiztos, könnyed mozdulatokkal néhány perc alatt csodás csokrot kötött belőlük. Amikor elkészült, arcát a szirmok közé temette, egy pillanatra úgy érezte, mintha édesanyja érintette volna meg. Egy ezüstös könnycsepp hullott a színes szirmokra, mint a gyémánt, úgy ragyogott rajtuk a napfényben. A csokrot egyszerű üveg vázába tette, ahol remekül érvényesült a virágok szépsége. Úgy tervezte, zárás után meglátogatja az édesanyja sírját, és elviszi neki a tavasz legszebb virágait.

Csilingelő hang szakította ki a gondolataiból. Az ajtóban egy férfi állt, bizonytalanul nézett körbe.

- Jöjjön beljebb! – invitálta Kate. – Nézzen csak körül, és szóljon, ha segíthetek!

- Köszönöm! – szólalt meg a férfi. Pillantását körbejártatta a szebbnél szebb virágokon, majd megállapodott a boglárkacsokron. – Ezt a csokrot szeretném! – mutatott a boglárkákra. Kate egy pillanatra megtorpant, majd mosolyogva nyújtotta át a virágokat a férfinak. – Tudom, hogy te is odaadtad volna – gondolta magában mosolyogva, és örömmel köszönt el az első vevőjétől. – Jöjjön máskor is! – mondta, és biztos kézzel nyúlt a boglárkákhoz újra, hogy egy még káprázatosabb csokrot kössön, mint az előző volt. Szívében béke és nyugalom, arcán az elégedettség mosolya, és az a rendíthetetlen bizonyosság, hogy végre ott van, ahol lennie kell!

KELLEMES HÚSVÉTOT!

Kellemes húsvétot,

szép ünnepet kívánok,

szeretettel:

Katarina

Csak egy kép - 3.

Mottó:

 "Veszélyes hely ez a világ, és sokkal nehezebb megmaradni benne, ha egyedül vagyunk!"

A szeretet nem ilyen!

Mostanában egyre többet nyelem a könnyeimet. Úgy érzem, semmi sem olyan, semmi sem úgy sikerül, ahogyan kellene. Nézem a penge vékony szájat, a dühtől ívben megfeszült hátat – és nem értem. Nem értem, miért nem elég jó az, amit adni tudok! Törődöm veled, de neked ez nem kell. Segítenék, de nem engeded. Nem beszélsz velem, nem válaszolsz nekem! Valahányszor elfog a szomorúság, arra gondolok, hogy biztosan az én hibám, mert soha, semmit nem csinálok jól. De azután arra is gondolok, hogy ez nem igaz, és még ha igaz is lenne, el kellene tudni fogadnunk egymást olyannak, amilyenek vagyunk, vagy legalábbis meg kellene próbálnunk. Nem lehet mindenkit megváltoztatni, és nem is biztos, hogy meg kell változtatnunk valakit ahhoz, hogy szeretni tudjuk. A szeretet elfogadó. Megértem a gondjaidat, megértem, hogy feszült vagy és ideges, csak az nem értem, miért nem leszek soha elég jó – neked!

Csak egy kép - 2.

        

    Egy pár fehér balettcipő

Ült az üres terem közepén, szemben a tükörrel, és egy régi, fekete-fehér fényképet tartott a kezében. Érezte, ahogy egy könnycsepp legördült az arcán, és a szinte elviselhetetlen fájdalmat is érezte – azt a fájdalmat, ami az utolsó napon járta át. Az utolsó napon, amikor a karrierje véget ért, és ez a fájdalom közel negyven év múltán is ugyanolyan élesen hasított a szívébe.

Nem volt nála szebb, kecsesebb balerina az egész világon, mintha súlya sem lenne, úgy szállt a színpadon. Hófehér hattyú, vagy éppen fekete, mindegy volt, az ártatlanság hószínű fátylába éppolyan könnyen burkolózott, mint a romlottság éjsötét köpenyébe. Csajkovszkij mintha neki írta volna A hattyúk tavát. Persze, ez a szerep csak egy volt a sok közül, mégis a legemlékezetesebb, hiszen minden balerina álma Odette és Odilia küzdelmének bemutatása. A Rómeó és Júlia édes, naiv Júlia szerepét is közel érezte magához, és arra is emlékezett, picit csalódott volt, amikor néhány évvel később már a Dajka szerepét táncolta. A fénykép megremegett a kezében, a karcsú lábak és a tökéletes spicc látványa a múlandóságra emlékeztette, arra, hogy bizony, semmi sem tart örökké, és a régi idők dicsősége nem tart ki az ember egész életében. Soha nem felejthette el, mi mindent tett meg a balettért. Alig négy éves lányka volt még csak, amikor először húzott a lábára balettcipőt. Már négy évesen is pontosan tudta, hogy a sorsa megpecsételődött: minden napját annak rendeli majd alá, hogy egy napon ott állhasson a rivaldafényben, és felzúgjon a taps, amikor a nevét örökre beírja a balett történelmébe. Megkapta, mindent megkapott, amire vágyott, de a hosszú évek alatt kíméletlenül kizsigerelt teste egy napon fellázadt, nem bírta tovább. A térd- és bokaszalag-szakadásból felépült ugyan, de már soha többé nem tündökölhetett régi fényében. Hosszú évek áldozatáért néhány röpke év sikere vajon kárpótolhat-e? Igen – gondolta, - ez nem kérdés! Ha nem lett volna több, csak az az egyetlen előadás, ahol a fehér hattyú fényes győzelmet aratott a fekete hattyú felett, és őt a színpadon a balett királynőjévé koronázták, akkor is megért volna ennyit, sőt, sokkal többet is! Csak a csend, azóta, csak az ne lenne már! A taps már régen elült, agyonhajszolt ízületei reggelenként is csak ropogva, fájdalmasan engedelmeskednek az agyából érkező parancsszónak, és már régen nem emlegetik őt úgy, mint a legszebb, legkecsesebb balerinát!

Az ajtó kinyílt, csivitelő gyermeksereg áradt be rajta. Ő kihúzta magát, ujjával elmorzsolt egy könnycseppet, majd felállt, megfordult, és olyan sugárzó mosollyal nézett a gyerekekre, hogy senki sem láthatta rajta a szívét marcangoló fájdalmat. – Álljatok a korláthoz, lányok! – szólalt meg, és a lejátszó felé indult. Édes-bús dallam hangjai töltötték be a termet, és az előbb még csacsogó-csipogó lánykák fegyelmezett rendben, áhítattal az arcukon sorakoztak fel a korlát mellett. Arcukon feszült koncentráció látszott, ahogyan pas de chat pas fouettét, pas de anges pas de chassét követett, tanárnőjük szíve is megtelt melegséggel, hiszen minden tanítványában a jövő balerina-sztárját látta, és tudta, hogy amíg taníthat, az ő dicsősége sem múlik el, mert tehetsége tovább él minden apró táncosában!

Hét főbűn - novellasorozat diana blogján

Néhány héttel ezelőtt diana megkeresett azzal az ötlettel, hogy a hét főbűn témakörében novellasorozatot szeretne megjelentetni a blogján, meghívott szerzőkkel, lenne-e kedvem csatlakozni. Természetesen volt. Diana kisorsolta a főbűnöket, nekem a kevélység jutott. Az eredményt - magát a novellát - pedig mától olvashatjátok diana blogján: 

http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/2011/03/katarina-7-fobun-novellasorozat.html

Diana úgy tervezi, hogy háromnaponta tesz fel a blogjára egy-egy új novellát, engem ért az a megtiszteltetés, hogy az én írásom publikálásával kezdte meg a sorozatot.

Remélem, sokan ellátogattok oda, és megosztjátok velem a véleményeteket erről az írásról is!

Liebster Blog-díj

B.M. Grapestől kedves elismerést kaptam a héten, a Liebster Blog-díjat! Bár őszinte híve vagyok a Szavakat a díjak helyett-mozgalomnak, mivel Grapest magát is nagyon kedvelem, és nem csupán nagyon tehetséges írónak tartom, de remek embernek is, ráadásul rendszeresen olvassuk is egymást, úgyhogy tudja is, kiről-miről és hogyan írok, természetesen nem utasíthattam vissza ezt a díjat.

A feltételekkel azonban gondjaim vannak. Azok, akiknek szívem szerint odaadnám, már vagy mind megkapták, vagy rendkívül tehetséges írók ugyan, de nem kezdők – és a díjjal járó kötelezettség szerint azt 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogírónak kell megkapnia.

Örömmel adnám tehát ezt a díjat tehát – a teljesség nélkül – magának Grapesnek, Artair McKnight-nak, Diara Farcynak, Ab-nek, Hullócsillagnak, Freyának,  Bellsnek, Angyalnak, Darolynak Hawksnak, Noremának, dianának, Valerinnek, a mostanában sajnos kevésbé aktív Rita07-nek -, és mindenkitől szíves elnézést kérek, akit nagyra tartok, de esetleg kifelejtettem volna ebből a felsorolásból -, de nem tehetem, mert vagy megkapták már másoktól, vagy már nem kifejezetten kezdő blogírók.

Éppen ezért segítséget kérek Tőletek: ajánljatok nekem általatok tehetségesnek tartott, valóban kezdő blogírókat, hadd ismerjem meg őket, és adjam tovább ezt a díjat én is nekik.

Apropó: mi a kezdő blogíró definíciója? Mert a tehetséges blogíróval nagyjából tisztában vagyok – á, dehogy, hiszen ez egy végtelenül szubjektív műfaj, az a tehetséges, aki nekem tetszik, vagy az, akiről sokan állítják, hogy tehetséges? -, de Grapest például nem tartom kezdőnek, Freyát sem, és még sorolhatnám, szóval: a blogolással eltöltött idővel (ld: milyen régóta publikál), vagy mivel mérhető a kezdőség, és mikortól számít már haladó blogírónak valaki?