BŰNÖS, VAGY ÁLDOZAT? - 3.

- Nézze doktornő, nagyra értékelem az aggodalmát, és hálás vagyok azért, amit értem tett, de én most akkor is hazamegyek! – mondta Kat, és közben azon gondolkodott, hogy persze, haza, de hogyan? A mentősök pizsamában szállították be tegnap a kórházba, nincs nála pénz sem, egy szál hálóruhában pedig nem sétálhat ki a kórház elé taxit fogni, vagy szállhat fel a buszra. Illetve kisétálhat, de ezt az élményt azért inkább kihagyná.
- Magával aztán nem szerencsés vitatkozni! – mondta Matt Johnson hadnagy, aki pont akkor lépett be a kórterembe, amikor Ramon doktornő felháborodva kisietett onnan.
- Maga mit keres itt? – kérdezte meglepődve Kat.
- Tegnap este a doktornőtől úgy értesültem, hogy ma már kihallgatható állapotban lesz, és az ügy súlyára való tekintettel úgy gondoltam, ezt mielőbb meg kell tennem.
- Kihallgatás? – húzta el a száját Kathryn. – Hadnagy úr, maga igazán nem vádolható azzal, hogy túlságosan tapintatos vagy empatikus lenne! Alig tértem magamhoz abból a sokkból, amit Ron halálhíre okozott – remegett meg a hangja -, az éjszakát egy kórházban töltöttem, benyugtatózva, és most éppen azzal a problémával küzdök, hogyan szabadulhatnék innen, erre maga beállít azzal, hogy ki akar hallgatni!
- A szabadulással kapcsolatos problémáján segíthetek azzal, hogy hazaviszem! – dőlt az ajtófélfának hanyagul Matt. – Feltéve persze, hogy nem akar ebben a csinos pizsamában hazasétálni! – mosolygott.
- Higgye el, hadnagy, ha lenne más választásom, eszem ágában sem lenne magával hazamenni – emelte fel a hangját Kat -, de jelen helyzetemben nincs más választásom!
- Akkor indulhatunk is – mutatott Matt az ajtó felé, Kat pedig kelletlenül bár, de követte őt.
- Azt hiszem, akad egy kis problémám – torpant meg Kat a bejárati ajtaja előtt. Meglepődve tapasztalta, hogy az ajtó zárva van. – Tegnap amikor elszállítottak innen, nem voltam abban az állapotban, hogy magamhoz vehessen a lakáskulcsomat, úgyhogy fogalmam sincs, ki zárta be az ajtót és hogyan jutunk most be rajta.
- Én voltam – húzta elő a kulcsot a férfi a zsebéből, majd a zárba illesztette, és kitárta az ajtót Kat előtt.
- Köszönöm! – lepődött meg a nő. – Hadnagy úr, mindennél jobban szeretnék lezuhanyozni és átöltözni végre. Gondolom, 20 percet még tud várni, mielőtt kihallgatna!
- Jobban örülnék, ha inkább beszélgetésnek neveznénk – válaszolt Matt. – Természetesen 20 percet még várhat. Nem bánná, ha kávét főznék, amíg maga zuhanyozik?
- Érezze magát otthon – mondta némi iróniával a hangjában Kat. - A konyhát megtalálja, kávé a tűzhely feletti polcon, víz a csapban. Gondolom, elboldogul! – vonult el a fürdőszobába, és megkönnyebbülten zárta magára annak ajtaját.

Húsz perc múlva Kat-et mintha kicserélték volna. Vörösesbarna, vállig érő haja még nedves volt egy kicsit, sötétzöld melegítője nagyon kényelmesnek látszott, amikor mezítláb, egy nagymacska lépteinek kecsességével megjelent a konyhában.
- Finom illata van – nyúlt a kávésbögre után, és némi tejszínt öntött a kávéba. – A nappaliban talán kényelmesebb lenne – mutatta az utat a hadnagynak. – Hallgatom! – mondta, és kényelmesen elhelyezkedett kedvenc foteljében.
- Mindenekelőtt elmondom, amit megtudtam magáról az elmúlt napokban – kezdte Matt -, kérem, javítson ki, ha tévedek! 32 éves, New York-ban született, anyja tanárnő, apja közgazdász, egy öccse van, David, aki gyermekorvos. A Harvard Egyetem jogi karán végzett, kitüntetéssel. Közvetlenül a diploma után került a Harty, Boone & Smith céghez, ahol szép karriert futott be a szakvizsgája óta. Gazdasági, társasági joggal foglalkozik, kollégái tisztelik és elismerik. Ismerősei véleménye szerint maga megbízható, becsületes és szorgalmas. Baráti köre nem túl kiterjedt. Priusza nincs, büntetve nem volt, még egy parkolási bírságot sem találtam a nevén. Idáig stimmel?
- Ha nem stimmelne, akkor is vállalnám, hogy ez vagyok én – mosolygott Kat, de hamar lehervadt a mosoly az arcáról.
- És most mondja el nekem, honnan ismerte Ronald McLeod-ot, és milyen kapcsolat volt maguk között?
- Ront gyerekkorom óta ismertem, a szüleink barátok voltak, együtt jártunk gimnáziumba is, tehát egy régi, szoros barátság volt a miénk – komorodott el Kat. – Ron jó ember volt, tisztességes, emberséges, el sem tudom képzelni, ki akarhatott neki ártani.
- Valaki mégis megtette – bólintott Matt, - és az eddigi adataink szerint maga látta őt utoljára élve!
- Maga … maga azzal gyanúsít engem, hogy megöltem a legrégebbi, legjobb barátomat? – ugrott fel Kat a fotelból. Hol volt most a jogászkörökben legendás önfegyelme, amely miatt kevésbé sikeres kollégái Jéghercegnőnek hívták a háta mögött? Az a hír járta, hogy Kat-et semmivel sem lehet kihozni a béketűréséből, és többek között ez a tulajdonsága volt az, amely szakmai sikereihez hozzásegítette. Hogy meglepődtek volna most ezek a kollégák, ha látták volna, hogy Kat szeme villámokat szórt, a teste megfeszült, szemmel láthatóan készen állt arra, hogy ráugorjon a hadnagyra, és megpróbálja tíz körömmel kikaparni a szemét.
- Ne tegye! – figyelmeztette halk, de vészjósló hangon Matt, anélkül, hogy megmozdult volna a kanapén. – Én nem azt mondtam, hogy maga ölte meg, csak azt, hogy az információink arra utalnak, hogy Ronald McLeod nem sokkal azután halt meg, hogy magával ebédelt a repülőtéren, mindenesetre nem találtunk olyan tanút, aki ezután még látta volna az áldozatot. Ha egyértelműen maga lenne a gyanúsított, higgye el, nem itt beszélgetnénk, hanem a kapitányságon! Mindenesetre kérem, mondja el, mi történt azon a napon, amikor maga elhagyta az országot!