B.M. Grapes alkotása

                                              Az utolsó levél

–        Ne aggódj, mire lehullanak az utolsó levelek, már túl leszünk mindenen.

Megnyugtatón mosolygott, én pedig értetlenül bámultam rá.

–        Mit akarsz evvel mondani? Tovább megyünk, mint eddig mindig- biztattam harciasan.

–        Nem, ez most más- tiltakozott.- Ezt már nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.

–        Ne mondd ezt!- könnyeim patakként törtek elő.

–        Ne sírj- próbált vigasztalni, de szavai lepattogtak kétségbe esésem faláról.

–        Nem hagyhatsz el!- könyörögtem.

Lerúgtam cipőmet, és melléfeküdtem az ágyba. Szorosan hozzábújtam. Éreztem bőrének ismerős illatát. A testéből áradó meleg biztonsággal töltött el. Mi baj történhet velünk, hisz még itt vagyunk ketten, együtt. Ki választhatna el minket? De ő nem hagyta magát:

–        Már túl régen tart, és most vége- ingatta a fejét lassan.

Elhúzódott tőlem, de én utána nyúltam, és magamhoz öleltem.

–        Nem! Nem lehet vége!

–        El kell mennem - suttogta.

–        Nem mehetsz- belefúrtam arcom a hajába.

Erősen megszorítottam, mire ő felszisszent. Ellazítottam karomat. Agyam lázasan zakatolt, milyen érvvel jöhetnék még elő, hogy magam mellett tartsam őt.

–        Emlékszel, hogy kezdődött?- kérdezte elmélázva.

Magam előtt láttam, ahogy sötét barna hajába túrva próbálta elbagatellizálni ezt az ügyet:

–        Ugyan, ne aggódj! Semmiség- mondta, és én elhittem minden szavát.

Elhittem, mert el akartam hinni. Elhittem, mert sohasem hazudott még nekem. Elhittem, mert ostoba voltam, mint egy gyerek.

Nem akartam meglátni a helyet, ahol volt; az embereket, akik körülvették; a csöveket, amik kilógtak az oldalából; a fanyar mosolyt, amivel fájdalmát leplezte. Töröltem a memóriámból a lila minden árnyalatában pompázó hátát, mely csak egy morbid mellékhatása volt annak, hogy szétfeszítették a bordáit. Rá se néztem a hónaljától a teste közepéig végigfutó vörös csíkra. Szó nélkül megfésültem a haját, mikor nem tudta felemelni a kezét.

Ó, csak apróságok! Elmúlnak.

Elmúltak, két évig abban a hitben ringattak minket, hogy minden rendben.

–        Egy újabb műtét kellene - néztem mindig meleg szemébe.

–        Nem lehet - húzta el a száját.

–        Pedig az működött. Két évig tünetmentes voltál.

–        Működött? !- kacagása fulladásba ment át.- Fájdalmas volt, az ellenségemnek se kívánom azt a kínt.

–        De mégis- erősködtem.- Kibírtad, erős vagy.

–        Az orvosok azt mondták, nem lehet. Nem tudják összevarrni a sebet - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és a fal felé fordulva elhúzódott tőlem.

–        Miért? – kapaszkodtam karjába.

–        A múltkor a sebész vaskapcsokat használt. Azokhoz nem tudják hozzáilleszteni az új varratokat.

–        De hiszen… - idegsejtjeimet szinte felrobbantotta a hirtelen támadt harag.- Hát mit tett veled az a … ?!

Lenyeltem a szidalmat, mert eszembe jutott, hogy akkor, két éve istenként tekintettem arra az emberre. Most azonban a sátán képében jelent meg előttem.

–        Nem volt annyi esze, hogy nem lehet majd újraműteni téged? Nem tudta, mit művel?

Felemelkedtem fekvőhelyzetemből, hogy dühömmel a legkisebb fájdalmat se okozzam neki.

–        De tudta.

–        Akkor miért azt a vacakot használta?

–        Azt hitte, nekem már az is megfelel.

–        Tessék?- értetlenkedtem.

–        Ugyan, miért háborogsz? Én már akkor felkészültem arra, hogy egy-két évem van, és kész- dünnyögte a falnak.

–        Miről beszélsz?- megfogtam felsőtestét, és magam felé fordítottam, mire felnyögött.

–        Arról, hogy másoknak ennyi adatik meg, én meg még mindig itt rontom a levegőt- szavai élesen tudatomba vágtak.

–        Te senkinek se vagy útban. Fontos vagy. Szükség van rád!

–        Kinek?- fintorgott gúnyosan.

–        Nekem – motyogtam.

–        Örülj, hogy ilyen szerencsés voltam – rám emelte fáradt tekintetét,- szerencsések voltunk.

–        Ó- sóhajtottam.

Homlokomra tapasztottam tenyeremet. Masszírozni kezdtem lüktető ereimet.

–        És a kemoterápia?  Azt lehet?- kérdeztem.

–        Lehet, lehet… - rántotta meg a vállát, - de nekem nem kell.

–        Miért?

–        Amiatt ilyen a lábam, fel se tudok állni.

Ráncos kezével végigsimította sajgó végtagjait, de egy könnyű érintéstől nem illant el a kín, és az erő se tért vissza a legyengült testbe.

Felidéztem magamban azokat a napokat, mikor a kezelés után gyönyörű barna haja ősszé vált. Kit érdekelt? Ostoba hiúság, semmi más.

–        Sugárkezelés?- jöttem elő egy új ötlettel. – Az jó volt!

–        Ó, csodás!- nyomott el egy kuncogást.- Minden reggel hajnalban kipattantam az ágyból, rohantam a vonathoz, két órát zötykölődtem Debrecenig, loholtam a villamoshoz. Azután könyörögtem az asszisztensek, hogy végezze már el a kezelés, hogy elérhessem a vonatot. Délután négykor beestem a lakásba, és fetrengtem, émelyegtem, hánytam, emlékszel?

–        Emlékszem- kezembe temettem fejem.

Hiába főztem bármit neki, mindent undorodva félretolt. Lábujjhegyen jártam a lakásban, hogy pihenhessen. Tehetetlen szemtanúja voltam szenvedésének.

–        Aztán másnap kezdődött minden elölről- folytatta szarkasztikusan.

Nagy levegőt vett, de kifújni már csak heves köhögő roham kíséretében tudta.

–        Harmincszor. Harminc nap egymás után- ejtette ki a kemény szavakat egyenként.- Nem kérek belőle!

Felrémlett előttem hősies küzdelme a hajcsomókkal, melyek reggelente belepték a lakást, azután megkönnyebbült sóhaja, mikor már alig maradt haja, és nem kellett többé utána sepregetni. Jelentéktelen apróság, mely azonban mindenki számára nyilvánvalóvá tette, milyen komoly ellenféllel vette fel a harcot. Nem hazudhatta többé, „ó, nincs semmi baj, jól vagyok, kicsattanok az egészségtől”.

–        Akkor hyperthermiát.

–        Jaj- fújtatott erőtlenül, - hogy a nyakamon keresztül a szívemig ledugjanak egy csövet, aztán meztelenül befektessenek egy koporsóba, ahol alszok, amíg szétégetik a gyilkos sejteket. Klassz volt. Főleg az ébredés- mondta fanyalogva.

–        Egy év életet adott neked.

–        Meg két hónap szenvedést.

Mindkét lábszárán tenyérnyi darabon leégett a bőr. Kilátszott a hús. Másodfokú égési sérülés.

–        Én… én szívesen kötöztelek minden nap - dadogtam.- Nekem nem volt teher.

–        De nekem az volt.

–        És már nem is látszik. Nem nagyon.

–        Nem érdekelnek az ocsmány hegek, de az a gyötrelem… Nem kell újra!

Nem jutott eszembe semmi, kimerült az orvostudomány tárháza. Csendben feküdtünk egymás mellett. Átölelt karjával, végigsimította hajamat, ahogy régen. Azt képzeltem, nem itt vagyunk és nem most, hanem valamikor a távoli múltban.

–        Emlékszel, mikor azt mondogattam, hogy százötven évesen fogsz meghalni, én meg százhúsz leszek, hogy együtt halhassunk meg? – fordultam felé, hogy lássam, benne milyen érzelmeket kelt az az emlék, amin mindig jót kacagott.

–        Fiatal voltál még- a fájdalom fintorrá torzította mosolyát.

–        El se tudtam képzelni, hogy nélküled éljek akár csak egy percet is.

–        Megszokod.

–        Hogy mondhatsz ilyet?! - háborogtam halkan.

–        Először nagyon rossz lesz – merült el a múltban, saját tapasztalataiban,- de ahogy telik az idő…

–        Az idő majd mindent megold?- gúnyolódtam.

–        Úgy valahogy.

–        Hogy gondolod ezt? ! Soha nem felejtelek el.

–        Hamarabb, mint hinnéd.

Ránéztem. Arcáról eltűntek azok az apró rózsák, amiktől ő különleges volt. A megszokott pirosság helyett rántotta színű sárga bőre szinte égette a szemem. Most először vettem észre a betegséget, ami olyan alapos és megállítgatatlan munkát végez, mint egy húsevő baktérium. Belülről falja fel először a testet sejtről sejtre haladva, majd a lelket, végül az életerőt.

Keserű tekintettel viszonozta pillantásomat, majd kifakadt:

–        Hat éve szenvedek. Annyi tortúrán mentem át, aminek a felét se viselték volna el mások. Öt hónapja nem keltem fel ebből az ágyból. Két hónapja csak az egyik oldalamon tudok feküdni a csontokban levő daganatok miatt. Négy hete csak tejet és kekszet eszek a májamban levő gócoknak hála. Éhes vagyok, fáj mindenem. Elég volt. Kérlek, kérlek- könyörgött zokogva,- engedj el! Engedj elmenni!

Becsuktam a szemem, ahogy magamhoz öleltem, és önző módon gondolkozni kezdtem, újabb lehetőségek után kutattam.

–        Hmm- az orvos krákogása térített magamhoz.

Kelletlenül feltápászkodtam az ágyból. Még se illendő, hogy egy beteg mellett feküdjek a kórházban. Az orvost azonban nem zavarta a dolog, sőt, elmerengőn nézett ki az ablakon, míg én rendbe szedtem magamat.

–        Döntöttek?- kérdezte halkan.

Ő várakozón, esdekelve nézett rám. Beteg szemeiben a remény tüze csillogott.

–        Elengedlek - suttogtam, majd az orvoshoz fordultam,- köszönjük, doktor úr, de nem kérünk több kezelést.

–        Értem- bólintott, zsebébe csúsztatva kezét.- Megértem. Akkor… akkor a szokásos protokollt fogjuk folytatni. Lehetőségeinkhez mérten csillapítjuk a beteg fájdalmait, csökkentjük a hányingert. Mindent megteszünk, hogy jó legyen a közérzete.

–        Rendben- hajtottam le a fejem megadón.

Hazamentünk.

Tehát ennyi volt. Befordultunk az utolsó sarkon, és már csak az utolsó utcán kell végigmennünk, azután… azután ő tovább megy, én pedig itt maradok. Egyedül.

De még hosszú út állt előttünk.

Újabb hetek teltek el, és semmi se változott. Egy helyben toporogtunk.

–        Kérlek, drágám- szólt egy nap, mikor elhelyezkedett fekvőhelyén szokásos helyzetében, oldalra fordulva, lábát maga mellé húzva,- imádkozz értem, hogy minél előbb vége legyen!

–        Micsoda? ! Hogy feltételezheted rólam, hogy képes lennék azért imádkozni, hogy meghalj!- visítottam, mint egy elmeháborodott.

–        Ha szeretsz, tudsz- lehelte.

Másnap tudatzavara lett. Már csak engem ismert fel, folyton utánam kiáltozott. El se mertem hagyni a szobáját. Tétlenül ültem az ágya mellett. Alig evett, nem mondott semmit, semmi teendőm nem volt, csak ülni és várni.

Egy hét múlva kómába esett.

A szemei üresen meredtek a mennyezetre, a szája nyitva volt, a júliusi forróságban levegőért kapkodott. Nem evett, nem ivott többé semmit, csak bámult semmibe, a jövőbe, az ő jövőjébe.

–        Vigyázzon, mit mond, mert mindent ért!- figyelmeztetett a háziorvos egyik látogatásakor.- Menjünk ki!

Összetörten követtem az udvarra:

–        Ugye tudja, mi fog következni?

–        Igen- nyeltem vissza feltörni készülő könnyeimet.

Tudom- e?! Arra várunk, amit egész életemben el akartam kerülni, amivel még most is nehéz szembesülni.

–        Jó. Ha bekövetkezik, rendelési időben engem hívjon vagy a váltótársamat, este héttől reggelig pedig az ügyeletes kollégát. Majd mi mindent elintézünk. Van már sírhely?

–        Igen- motyogtam.

–        Gyűjtöttek pénzt a szertartásra?

–        Igen, kétszáz ezret.

–        Talán elég lesz - mondta, és magamra hagyott.

Nincs más teendő, csak telefonálni. Nem tehetek semmit, nem állíthatom meg az időt, nem téríthetem más mederbe az események folyamát. A szekér elindult, és egyre őrültebb tempóban gurul lefelé a lejtőn. De hol van a hegy alja?

A legrosszabbról két napon belül kiderült, hogy a legjobb. Mindkettőnknek.

Még hogy nem tudnék imádkozni a haláláért? ! Micsoda képmutatás! Már hogyne tudnék! Csakhogy szabaduljak.

Egy Hiszekegy, hat Miatyánk, ötvenhárom Üdvözlégy. Mormoltam, mint a kisangyal. Esdekeltem, mert most már én is túl akartam lenni rajta, pedig hol vannak még az utolsó levelek! Szikrázott a nyári nap, a fák lombkoronája élénk zöldben pompázott, és büszkén hirdette az élet szépségét.

Három nap, három rózsafüzér.

A harmadik nap megszántak minket a rokonok, és elvitték magukhoz a gyerekeket.

Nesztelenül osontam az ágyához.

–        Elmentek a gyerekek- súgtam a fülébe, mire kitágult a pupillája, felém fordította a fejét, és megszólalt, napok óta először:

–        Elmentek?

–        Igen. Csak ketten vagyunk, mint régen- de erre már nem válaszolt, újra a mennyezetre emelte tekintetét.

Akkor éjjel szabadultunk meg mindketten.

Ő elment örökre és visszavonhatatlanul. Én némán ültem a szobájában, és tanácstalanul meredtem üres ágyára:

Most mit csináljak? Nincs már semmi dolgom. Lehúztam az ágyneműjét, hogy kimossam. Gyűrött papírdarab esett a földre. Felemeltem, széthajtogattam. Egy levél volt.

Hetek teltek el, mire visszataláltam az élethez, magamhoz, és főleg a családomhoz.

Októberben kimentem a parkba. Már majdnem minden fa levetette lombruháját, már csak néhány színes folt árválkodott az ágakon, de hamarosan az utolsó levelek is megadják magukat a közelgő télnek.

Leültem egy padra. Zsebemből apró könyvet vettem elő, melynek lapjai közül kopott, szakadozott cetli kandikált ki. Kinyitottam a könyvecskét ott, ahol az értékes könyvjelző volt. Magamban betűztem a sorokat:

„Kedves Kislányom!

Nagyon szeretlek.

Puszi: anyu

2 Tim 4, 7.-8.”

Édesanyám utolsó levele azt a helyet jelölte a Bibliában, ahol az általa megjelölt sorok találhatók Szent Pál levelében. Az apostol kedves tanítványától, és barátjától, Timóteustól búcsúzik kivégzése előtt.

Végighúztam ujjamat a sorokon, úgy olvastam Szent Pál utolsó levelét, mely egyben édesanyám búcsúja is:

„ A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja.”

Megjegyzés:

Ennek a történetnek a megírásához rendkívüli nyitottság és bátorság kellett, elsősorban azért, mert amit leírtál, az nem a fantáziád szüleménye, hanem igaz történet. Kedves grapes, a Te novellád mintha nem ugyanabban a kategóriában versenyzett volna, mint a többieké, ezért kiemeltük a többi közül, és a legmeghatóbb történet különdíjával jutalmaztuk. Köszönjük, hogy megosztottad velünk!