diana alkotása

Az utolsó levél

Óvatosan lépdeltem a padlás ócska padlóján, miközben a zseblámpám szorítása közben keletkezett verejtékcseppek kisebb patakokba formálódva csurogtak végig a kezemen, majd ivódtak fel végül mandzsettámban. Minden egyes rezzenés, apró egérlábacskák kopogása a másik kezemben várakozó tűzpiszkát életre keltve, a levegőben való rémült hadonászást eredményezte.

Mindig is rettegtem az efféle nyirkos, koszos és legfőképpen sötét helyektől. Csak akkor éreztem magam biztonságban, ha kontroll alatt tudtam tartani a világot. De most mintha sötét fátyol borult volna a helységre, én pedig rémülten tapogatóztam a homályban.

A küldetésem, miszerint a dédnagymama régi teáskészletét kell előkeresnem, meglehetősen egyszerűnek bizonyult. De nem nekem. Egy olyan lánynak, aki retteg a pókoktól, kutyáktól, denevértől és egyéb mozgó lényektől, beleértve a bohócokat is. A sötétség pedig számomra egyet jelentett a halállal.

Ennek ellenére nagy levegőt vettem és folytattam a kutatást.

– Én egy erős, magabiztos lááááá… – mondogattam magamnak, miközben egy hatalmas dobozban megbotolva zuhantam orral előre a poros földre. Egyszerre rezzent meg a padlás és annak minden egyes ládája a nagy puffanás lármájára, miközben én hangos szitkozódások közepette próbáltam leporolni a ruhám. Majd minden egyes testrészemet összekaparva kaptam a doboz után és téptem le róla a szalagot.

Zseblámpámat a doboz nyílásába rögzítve kezdtem kutakodni, amelyet először csak egy egyszerű ruhásládának tituláltam. A doboz tetejét ugyanis szebbnél szebb csipkeberakásos tunikák és kötények fedték, elrejtve az idegen szemek elől a valódi kincseket. Óvatosan kezdtem kipakolni a dobozból, miközben a ruhák alól egy apró, ám annál csodálatosabb, aranyozott ládikó kandikált ki, szebbnél szebb gyöngysorokat, gyűrűket és brossokat rejtve. Percekig időztem a meseszép ékszerek felderítésével, amelyeknek csupán tapintása is előhozta belőlem az igazi nőt. Majd tovább kutakodva újabb kincsekre leltem egy kissé kopott ezüstkanál, néhány régi, molyrágta papírpénz és egy csodaszép faragott rózsabimbó személyében. Ám a doboz legmélyén, valahol a csipkés bugyogók és ékszerek alatt egy vaskos köteg levélre bukkantam, amelyet valaki aranyozott szalaggal kötött át és süllyesztett el a feledés homályába.

Habár a borítékot nem csak molylepkék, de az idő vasfoga is alaposan megrágta, az írás könnyen kivehető volt. Szabó Angelika nagyságos úrleánynak a cím, és egy kétszer aláhúzott rövid felkiáltás: Saját kezébe!

Rettentő óvatosan nyitottam ki a borítékot, és húztam ki belőle a levelet, amelyben egy rövidke, ám annál sokkal szebben írott szöveg állt.

Egyetlen Szerelmem!

Bocsásson meg nékem, ha e megszólítást talán túlzásnak veszi, bár ez szívből jövő.

Tudom, megint haragszik, hogy nem látogattam meg, de a legőszintébben írva nem volt reá időm. Katonasági ügyekkel voltam elfoglalva, ma este pedig nénémhez vagyok hivatalos vacsorára. Mindenképpen búcsút szerettek volna venni tőlem, még a bevonulás előtt. Hátha ez lesz az utolsó alkalom.

Kedves Angika, már nem félek. Többé már nem. Hiszem, hogy minden egyes ember okkal születik a világra. Ha az én sorsom, hogy a hazámért haljak meg, szívesen hajtok fejet eme szent ügy felett, azzal a tudattal, hogy az Ön biztonságáért küzdöttem. Ezzel a gondolattal, örömmel megyek a halálba, mivel egyet biztosan tudok: orosz földről nincs visszaút.

Drága Angyalom, bocsássa meg nékem, hogy levelemet jelenleg félbehagyom, de már éjjeli negyed tizenegy, így a távolból kívánok önnek szép álmokat. De most már magamnak is jó éjszakát kívánok és abban a reményben megyek aludni, hogy magával álmodhatok.

Számtalanszor csókolja igaz szívből hű imádója: Gergely.

Ha annak tart szívében. Ha nem, úgy az egész érvénytelen.

1939. szeptember 23.

A szerelemnek megannyi változata létezik. Ott van az a mindent elsöprő, testet melengető, szívet bizsergető fajta, amely a világ minden búját képes feledtetni veled, ha viszonozzák. Aztán van egy másikféle is, amely nem más, mint puszta rajongás. Ez hamar csillapodik, és miután kihunyt a tűz, nagy ürességet hagy maga után a szívekben. De a leggyötrelmesebb mindközül, amikor a szeretett személy nem viszonozza érzelmeinket. Ez a fél-szerelem.

Amikor valakit hűen, odaadással szeretsz, olyannyira, hogy még a csillagok is önként hanyatlanának le az égről, le sem kell hozni őket a szeretett személy számára. Míg a másik fél szeretni szeret, de valahol a szíve mélyén tudja, hogy valaki mást ezerszer jobban tudna szeretni, és szívét-lelkét neki áldozni.

A levél szavai eddig ismeretlen érzelmeket mozgattak meg bennem. A szívemre most valami rettentő nagy fájdalom telepedett, pontosan az, amelyet Gergely érezhetett a levél írásának pillanatában. Mérhetetlen szomorúság, és remények.

Izgatottan bontottam ki a következő levelet, miközben a sötétség okozta félelmem pár másodperc alatt köddé vált. Én pedig önfeledten vetettem bele magam az olvasásba, reményekkel teli szívvel, akárcsak egy hős szerelmes.

Kedves Angika!

Levelét megkaptam, amelynek soraival nagy örömet okozott nékem. Sorait elnézem s mondogatom magamban: „Ez ő, az ő írása”. Vajon csakugyan nemes szíve melegéből jönnek szerencse kívánatai? A sok jókívánságáért fogadja szívből jövő leghálásabb köszönetemet.

Kezeit csókolja igaz imádója: Gergely.

1939. november 12.

Drága Kedvesem!

Bocsásson meg nékem, ha netalán kellemetlen érzéssel olvassa végig e néhány sort, de számítva arra, hogy tán ennyi ideje csak lesz, bátorított fel arra, hogy eme néhány mondatot megírjam.

Mivel a háború megtagadta tőlem, hogy Önnel személyesen találkozhassak, de így legalább e rövid időre, míg megírom a levelem, képzeletben magam előtt látom azt, akit igaz szívből óhajtok látni, s úgy érzem magam, mintha élő szavakban beszélgetnék magával.

Mert el lehet gondolni, hogy micsoda kín és fájdalom az, mikor egy férfi imádottját, akiért él, s ha kell, halni is kész, nem láthatja, nem hallhatja kedvesét, de még hírt sem kap róla. Igen, egy ily szerencsétlen férfi vagyok én is.

Kedves Angikám! Bátorkodom gondolni, hogy talán szeretné tudni, miért van ez így. Elárulhatom magának, hogy itt Viborgban, ahol állomásozunk, nem valami fényes az élet. Azt rebesgetik, Leningrád védelmében fogunk harcolni, s bár az idő igencsak fagyosra fordult, az én szívem csordultig van szerelemmel, amelyet csak az a gondolat éltet, hogy szívében egy cseppnyi hely az én számomra van fenn tartva.

Viszontlátása reményében csókol: Gergely.

Válaszát epedve várom!

1939. november 30.

Így szólt a levél, én pedig az eddigi óvatoskodás helyett egy sokkal célravezetőbb és durvább módszerrel próbáltam kibontani a következő borítékot, és csillapítani kiéhezett szívemet a romantikára.

Egyetlen Drága Szerelmem!

Ne haragudjon, hogy ily soká nem írtam, de e levelét már szombat óta írom és ma már szerda van, és még mindig nem készültem el vele. Ebből is látszik, hogy nagy az elfoglaltságunk. A parancsnok alig hagy pihenési időt, folyton gyakorlatozunk a bevetésre.

De hogy valami örömhírt is közöljek Önnel, elárulhatom, drága Angikám, hogy karácsonyra kimenőt kaptam, így hazalátogathatok az ünnepekre.

Minden gondolatom csak maga körül forog, és abban a reményben hunyom le a szemem, hogy Szenteste napját Önnel tölthetem.

Hamarosan látjuk egymást, Drága Szerelmem! Addig ezerszer ölelem: Gergely.

1939. december 9.

Befejeztem a levelet, majd visszacsúsztattam a borítékba, miközben valahonnan a köteg közepéből egy újabbat rángattam elő.

Kedves Angikám!

Leveledet megkaptam, vasárnap déltájban értem haza, otthon is ebédeltem, de rögtön mennem kellett nénémhez megmutatni magam, hogy egy golyó sem ütött lyukat rajtam. Sokkal inkább egy nyílvessző, amelyet maga Cupido lőtt rám és mérgezett meg az irántad érzett hűséges szerelem édes mérgével.

Nénémék után még benéztem a táncházba, abban a reményben, hogy te is ott leszel, de sehol sem találtalak. Takács Feri említette a múltkoriban, hogy milyen jót mulatott a tánciskolában, s ha emlékezetem nem csal, azt is mondta, hogy te is ott voltál, drága Angelikám.

Természetesen mi, szegény újoncok erről megint lecsúsztunk. Nekünk még nem jár ennyi kimenő. De tudom, hogy egyszer eljön az idő, amikor nekünk is szabad lesz, és végigtáncoljuk az estét, Te meg én, drága Szerelmem!

Kimondhatatlanul örültem, hogy találkozhattunk karácsony másnapján, csak azt sajnálom, hogy ily kevés időt tölthettem véled. Egyetlen vigaszom az a mosoly, amelyet ajándékom átadása percétől fogva szívemben őrzök. Remélem, a rózsa, amelyet saját kezűleg készítettem néked, valóban elnyerte tetszésed.

Egy valamit tudnod kell, drága Angikám! Az irántad érzet hű szerelmem az idő múlásával egyre csak mélyült, s ha húsvétkor újabb kimenőt kapok, reményeim szerint ismét örülhetek találkozásunknak. Ellenkező esetben részemről a legnagyobb csalódást jelentené.

A viszontlátás reményében számtalan kézcsókkal maradok hű imádód: Gergő.

1940. január 20.

Ha néhány sorbeli válaszodat megérdemlem, úgy szívből várom.

Végigolvastam a levelet, miközben már mohón nyúltam is a következő után, egy cseppet sem foglalkozva a sötét, dohos padlással, amely eddig megannyi szörnyűséget rejtegetett előlem. Most elvarázsolt a szerelem.

Egyetlen szerelmem!

Ismét csak bocsánatodat szeretném kérni, amiért ily sokáig nem írtam, de a háború és a folyamatos menetelés meglehetősen kifárasztott engem. A bombák és puskák földjén nincs olyan perc, mikor rád ne gondolnék, és minden egyes percben elkövetkezendő találkánkat tervezem. Ez tartja bennem a lelket.

A múlt héten bevetésre küldtek minket. S bár nem akarlak megijeszteni, drága szerelmem, de a múltkori csók óta, amelyet tőled loptam, azt hiszem, tartozok azzal a vallomással, hogy a jobb karomba golyó fúródott. Én most mégis szerencsével tekintek az esetre, így legalább meg tudom írni neked azt a régen beígért levelet. Ne haragudj, hogy ilyen rondán firkálok, de nem szerettem volna egy nővért sem zargatni a levelemmel, elég dolguk van nekik az én kívánságaim nélkül is.

De hamarosan hazaérkezem, és véled szemben leszek olyan orcátlan, hogy feltegyek neked egy kérdést, amelyre reményeim szerint igen kedvező választ fogsz adni.

Szívem minden egyes szerelmével csókollak: Gergő.

1940. március 16.

Drága Angelikám!

Életem legszebb perce, midőn téged üdvözölhettelek. A leggyönyörűbb nap az, amelyen te és én házasságunkat ünnepelhettük. A legkedvesebb napom ez, hiszen alkalmat ad hódolatom bemutatására.

Fogadd tőlem szívesen e pár sort megemlékezésként, s hidd el, szívem mélyéből legteljesebb boldogságot fogom neked adni örök társamként az életben, s halálban.

Életed derült egén mindig mosolyogva ébredjen a napsugár, a boldogság napjának fényében arcod rózsái mindenkor virulásban maradjanak.

Ha mindezt teljesülni látja, akkor kimondhatatlanul boldog lesz a te hűséges férjed: Gergőd.

1940. április 20.

Szemeim átfutották ezt a pár sort, amelyet egy hős szerelmes vetett a papírra jó pár évtizeddel ezelőtt, miközben arra gondoltam, hogy a mai férfiakból igencsak kiveszett ez a fajta szívből jövő romantika, amelynek egyik legszebb megnyilvánulása a szerelmes levél.

De elérkeztem az utolsó levélhez és szívemre mérhetetlen nehéz súly telepedett. Vajon mit tartalmazhat ez a borítékjában eltérő levél? Tamási Gergelyné nagyságos asszony, írták a cím mellé, egy cseppet sem azzal a megszokott cikornyás kézírással, amelyet hős szerelmesünktől megszokhattunk

Tisztelt Tamási Gergelyné asszony!

Sajnálattal kell közölnöm, hogy a férje, Tamási Gergely százados a múlt hét folyamán történt bevetés során fogságba esett, és azóta semmilyen hírt nem kaptunk felőle. Amennyiben új információra teszünk szert, azonnal közöljük Önnel.

Maradok az Ön alázatos szolgája: Keresztes János ezredes

Olvastam a levelet, bár tartalmát egy pillanatig sem tudtam elhinni. Eszeveszetten kezdtem keresgélni az újabb levelek után, ám a doboz nem tartogatott újdonságokat számomra.

Meredten bámultam előre a nagy semmibe, miközben a zseblámpám fénye egyre halványulni kezdett, én pedig a félhomállyal nem törődve kuporogtam a padlás korhadt padlóján, miközben az arcomról csorgó könnyek áztatták blúzomat.

Utasítottam magam, hogy csupán a szép emlékekre szabad emlékeznem. Ezek tartják életben az ő igaz szerelmüket. Ám a keserű emlékfoszlányok minduntalan beférkőztek tudatomba, és fertőzgették azt, újabb könnyeket kifacsarva belőlem. Majd a zseblámpa fénye végleg kihunyt, én pedig zokogó szellemként a padláson rekedtem.

Azonban pár perccel később halk léptek zajára lettem figyelmes, amelyek a padlás ajtaja előtt abbamaradtak, majd pár másodpercnyi csend után szikrázó fény világította be a helyiséget.

– Már azt hittem elvesztél! – nevetett anyám, miközben könnyek áztatta arcomat fürkészte. – Látom megtaláltad a dédi holmiját – mondta, majd a porba dobált ékszereket kezdte szedegetni egyenként, mintha minden egyes gyöngynek megadná a tiszteltet.

– Hazatért a dédpapa valaha is? – tudakoltam meg tőle, hiszen az újabb levél hiánya pusztán azt bizonyítja, hogy haláláról nem értesült sem a hadsereg, sem dédmama.

– Nem. Soha nem látták többé egymást – mosolyodott el anyu, miközben a faragott rózsát szorongatta a kezében. – Furcsa az élet, nem? Itt ez a nagyvilág, tele olyan párokkal, akiknek az érzelmei össze sem hasonlíthatók a dédiékével. Ők mégis nap mint nap élvezhetik egymás társaságát, míg az igaz szerelmeseknek pusztán egy éjszaka adatott meg, hogy szerelmüket végleg beteljesítsék – magyarázta, miközben arra gondoltam, hogy ha csak egyszer az életben, de olyan szerelmes leszek, mint a dédi, akkor már szerencsésnek mondhatom magam a párkapcsolatok terén. Valaki olyannak, aki szívből szeretett, és viszontszerették.

Megjegyzések:

Elég hosszú lett, de azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy kerek legyen az egész. A nagymama régi cuccai engem is kíváncsivá tettek, főleg az ékszerek:) A romatikus levelezés nem mai dolog, szépen megírtad, gördülékenyen ment a történet végig, a fogalmazás nagyon szép! Gratulálok, csak így tovább!

* * *

            Nagyon tetszett ez a történet! A levelek tökéletesen hitelesek, mintha nem írtad, hanem csak lemásoltad volna azokat! Kíváncsi lennék arra, honnan tudod ilyen pontosan, hogyan leveleztek 70 évvel ezelőtt az emberek!  Ezeket a sorokat olvasva felködlött bennem, hogy röpke néhány évtized alatt mennyit változott a világ, és milyen kár, hogy ma már nem tudunk így levelezni egymással, aki ír, arra törekszik, hogy minél rövidebben fogalmazza meg a mondanivalóját, és közben mennyi szépség elvész, ami a letűnt korok etikettjében, nyelvhasználatában még természetesen megtalálható volt. Gratulálok!