Diara alkotása

Az utolsó levél

Az utolsó levél is lehullott a fákról, az idő egyre hidegebbre fordult. Persze bent ezt nem érzékeltem a kandallóban pattogó, forróságot árasztó lángoknak köszönhetően, de valahol legbelül engem már hónapok óta kínzott a fagy. Ebben a pillanatban különösen… Miféle tartozásról hablatyolnak ezek? Még soha életemben nem vettem fel semmilyen hitelt. Ez csak valami tévedés lehet. De kezdjük azzal, hogy mi ez az azonnali árverezés? Nem felszólítást kellene először küldeniük? Vagy mostanában ilyen hathatós érv kell egy sima felszólítás érvényesítéséhez? Ha nem fizetsz, utcára kerülsz… – dohogtam magamban az étkezőasztalra könyökölve, miközben egyik kezemben az imént kibontott levelet tartottam, a másikban pedig reggeli kávém maradékát. Bár, azt hiszem, arra már nem is lesz szükségem. Nincs hatásosabb ébresztő, mint egy banki értesítő, amiben felszólítanak, hogy vagy fizetsz két héten belül 530 000 dollárt, vagy elárverezik a fejed fölül a kéglit. Megkeseredett szájízzel tettem a mosogatóba a félig teli csészét. Hihetetlen, hogy milyen rossz szériám van mostanában. Először elhagyott a menyasszonyom – jó, az már több, mint egy éve történt, de akkor is azzal kezdődött minden –, utána meghalt a kedvenc nagymamám, aki felnevelt, végül leépítés miatt kirúgtak a munkahelyemről, minek következtében közel fél éve nincsen állásom. Lassan felélem az összes tartalékomat, erre most itt ez az állítólagos tartozás. Ha ez egy olyan átverés show része, akkor nagyon, de nagyon mérges leszek. Bár, akkor is, ha nem az. Most telefonálgathatok a bankba, hogy kiderítsem, mi ez az egész.

…

– Nem érti… Én nem kötöttem Önökkel hitelszerződést! – Lassan már ordítottam, pedig nem volt jellemző rám, hogy elveszítem a fejemet. Huszonhárom perces várakoztatás után annyit kapok, hogy ez a hivatalos eljárás szerződésszegés esetén. Mintha nem is hallaná, amit tíz perce magyarázok. – Értse meg, hogy itt valami tévedés lesz…

– Mindenki ezzel próbálkozik, uram. – Dühítően kioktató hangon érkezett a válasz. Ha én lennék a főnöke, simán kirúgnám ezért e hangnemért.

– Ha jól tudom, én vagyok az ügyfél, és Ön a szolgáltató! Akkor kérem, legyen szíves és kioktatás helyett nézzen utána a Gordon-Max-Robert-179453 iktató számú felszólításnak, mert tévesen küldték ki a részemre. – Gratuláltam magamnak hangom nyugodtságának visszanyeréséért, és már-már biztos voltam benne, hogy nyert ügyem van. De az ügyfélszolgálatos ismét kiábrándított.

– Nézze, Mr. Wesley. Én csak annyit mondhatok, hogy intézményünk a törvényesen meghatározott hatáskörének megfelelően járt el. Amennyiben bármilyen panasszal kíván élni a hitelügyintéző személyét, viselkedését, hozzáállását, hozzáértését illetően, azt személyesen kell megtennie az Önhöz legközelebb lévő bankfiókban.

– Tudja mit? Fogja a telefonkagylót és… – Szinte már fuldoklottam a méregtől. Lassan elszámoltam tízig, mielőtt befejeztem a mondatot. – tegye oda, ahova gondolom.

A telefonos ügyfélszolgálat kipipálva. Sőt, kiikszelve. Következő lépésként jöhet a személyes találkozó Laura Carpenterrel.

…

Az első, amit megpillantottam az épületbe lépve, egy gyönyörű női arc volt. Dühöm ellenére is meg kellett állapítanom, hogy talán a legfinomabb vonásai voltak, amiket valaha láttam. Világtó kék szemei dacára, amit alapvetően hidegnek tartottam volna, volt valami a mosolyában, ami olyan melegséget gerjesztett bennem – azon a bizonyos, érzékeny ponton –, hogy kis híján megfeledkeztem jövetelem okáról. Megtorpantam a bejáratnál és félrehajtott fejjel tetőtől talpig végigmustráltam. Nem volt egy utolsó látvány, annak ellenére sem, hogy egy kicsit talán teltebb volt annál, amit általában ideálisnak tartottam. De a kissé vastagabb combokért tökéletesen kárpótoltak feszes, kerek, az ingből majd kibuggyanó keblei. Megráztam magam és elszakítottam a tekintetem az íróasztal sarkán ülő fiatal nő látványától.

– Jó napot! – köszöntem ridegen az információs pult mögött helyet foglaló férfinak. – Thomas K. Wesley vagyok. Mrs. Carpentert keresem.

– Van egyeztetett időpontja, Mr. …?

– Wesley – vesztettem el azonnal kevéske türelmemet. – Thomas K. Wesley. Nem, nincsen időpontom, de feltétlenül beszélnem kell Laura Carpenterrel! – Hogy szavaimnak nagyobb hangsúlyt adjak, mindkét kezemmel rátenyereltem a pultra és közelebb hajoltam a férfihoz.

Rossz döntés volt. Azonnal támadásnak vette.

– Ms. Carpenter nem ér rá. Jelenleg egy tárgyaláson vesz részt. – Szemei azonban árulón a terem belseje felé villantak. Követve a pillantását, újra megpillantottam a megérkezésemkor lecsekkolt nőt. Ebben a pillanatban, már nem is tetszett annyira.

– Ja, látom – vetettem oda gúnyosan, majd mit sem törődve tiltakozásával a nő felé indultam.

– Ms. Laura Carpenter? – A hangom nem volt éppen nyugodt, amit „áldozatom” azonnal érzékelt is.

Meglepett arckifejezéssel pillantott fel rám, és automatikusan felegyenesedett, hogy ne kelljen rám annyira felnéznie, bár, még így is jó egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Hátrébb lépett egyet, mielőtt elképesztő pillantását az enyémbe fúrta volna. Ezúttal nem engedtem magam elkápráztatni a kavargó kékség által, és kínosan ügyeltem arra, hogy tekintetem még csak véletlenül se kóboroljon lentebbi tájakra.

– Igen. És, nekem kihez van szerencsém, ha meg nem sértem? – Hangja erőteljes volt, enyhén rekedtes, mégis dallamos. Illett hozzá.

– Thomas K. Wesley. – Határozottan úgy éreztem, tudnia kell, hogy ki vagyok. Tévedtem.

– Miben segíthetek, Mr. Wesley? – Semmi jelét nem láttam rajta a felismerésnek, de ő legalább elsőre megjegyezte a nevemet.

Tanácstalanságom láttán invitáló mozdulattal egy közeli ajtó felé intett, majd el is indult a mutatott irányba. Kelletlenül, de egy rövid időre átengedtem neki az irányítást és követtem. Miközben mögötte sétáltam, megfigyeltem nőiesen formás vonalait, ringó csípőjét, a fenekére feszülő szoknya ívét, kecses járását. A franc, már megint elkalandoztam. A tágas, fényes irodába lépve azonnal támadásba lendültem.

– Ms. Carpenter! Tegnap kaptam Öntől egy értesítést, miszerint két hét múlva árverésre bocsájtják a házamat, amennyiben nem rendezem azonnal a tartozásaimat! – Közbe akart szólni, de nem engedtem. – Csakhogy nekem nincsen Önök felé semmilyen tartozásom!

– Nos, természetesen, ha a tartozás rendezésre került, a levelet tekintse tárgytalannak. De ezt az eshetőséget bizonyára a felszólítás is megemlítette…

– Nem, Ön nem érti! Soha nem is volt tartozásom! Egy egyszerű lakossági bankszámlám van Önöknél! – Éreztem, hogy a türelmem egyre fogy és kevés híja volt, hogy nem csaptam erélyesen az asztalra.

– Ezt már hamarabb is közölhette volna. – Hallhatóan ő is egyre ingerültebb lett. – Miért nem jelezte ezt akkor, amikor az első felszólítást kézhez kapta? – Hogy leplezze idegességét, leült az asztala mögé, egy gombnyomással felélesztette az alvó számítógépet és finom ujjai száguldani kezdetek a billentyűzeten. Tisztára bediliztem! Még, hogy finom ujjai!

– Ennek nagyon egyszerű oka van, hölgyem! Nem kaptam semmilyen felszólítást EZ előtt! – Dühösen a kopogó klaviatúra mellé dobtam az emlegetett levelet. Kitörésem ezúttal magamnak is szólt. Hihetetlen, hogy egy csinos pofika és egy kihívó dekoltázs ennyire hatással legyen rám!

– Ez lehetetlen! – Kézbe vette az összehajtogatott papírlapot, szétnyitotta és gondosan elolvasta a benne foglaltakat, majd az adatokat egyeztetve újra a gép felé fordult. – Ön Thomas K. Wesley, született 1978. október 4-én, címe Washington Square N 10., Greenwich Village, New York? – nézett fel rám kérdőn, ugyanakkor gunyorosan felhúzott szemöldökkel.

– Igen, de…

– Ez esetben, sajnálom, de a rendszerünk szerint a felszólításban is megjelölt, tetemes összegű tartozás van a nevén. – Mint aki jól végezte dolgát, újra összehajtotta a levelet, becsúsztatta a borítékba, felállt, az ajtóhoz sétált, kitárta, majd a levelet felém nyújtva jelezte, a beszélgetés részéről véget ért.

– Na, nem, ilyen könnyem nem ráz le! – Becsaptam az ajtót és szorosan előtte megálltam. – Nincsen semmilyen tartozásom, és soha nem is volt! Lehet, hogy hibás a számítógépes rendszerük, vagy valamit elírtak, mit tudom én, de nem vettem föl semmilyen kölcsönt. Nem csak Önöktől, sehonnan. Maguk elnéztek valamit, talán éppen Ön! – Beszéd közben mutató ujjammal a mellkasa felé böktem, hogy minden félreértést elkerüljünk a tévedéssel gyanúsított személy kilétét illetően. – Erre utal, hogy még csak hajlandóságot sem mutat, hogy leellenőrizze a dolgot. Mivel magyarázza például, hogy egészen eddig egyetlen árva fecnit se kaptam a bankjuktól, miszerint tartozásom lenne? Beszélni akarok a főnökével! – Azt hiszem, megijesztettem. Nyelvével idegesen megnedvesítette szabályos, rózsaszín ajkait, majd lassan, feltűnően lassan, visszasétált az asztalához.

– Kellett, hogy kapjon felszólítást, hiszen az elárverezési végzés az utolsó lépés ilyen esetben. Igen – pillantott ismét a képernyőre –, fel van tüntetve, hogy egy hónapja küldtük ki az utolsót.

– De én nem kaptam semmilyen levelet maguktól a bankszámlakivonatomon kívül, amiben pozitív egyenleg szerepelt.

– A bankszámla más lapra tartozik, Mr. Wesley. Még az is itt áll, hogy családi gyászeseményre hivatkozva kérvényt nyújtott be a törlesztés halasztására kilenc hónapja, amit intézményünk jóhiszeműen jóvá is hagyott.

Egyre inkább elképedtem. Családi gyászesemény?!

– Már elnézést, de nem kellett volna ezt leellenőrizniük?

– A mellékelt halotti bizonyítvány elégséges volt.

– Miféle halotti bizonyítvány? – kérdeztem gyanakodva.

– A megjegyzés szerint egy bizonyos Mrs. Maria Elisabeth Wesley-é.

Elsápadtam imádott apai nagymamám neve hallatán.

– Ez hihetetlen. Maguk… nem csupán az ügyfeleik adataival manipulálnak, de visszaélnek egy ember halálával… – hangom elfulladt a visszafojtott dühtől.

– Mr. Wesley – váltott hirtelen hangnemet –, én megértem, hogy el van keseredve és kétségbe van esve, de ez nem megoldás. Épp most, a szeme láttára néztem utána, és a rendszerünk tévedhetetlenül és pontos számokkal megadta az ön tartozásának mértékét és a szerződéskötés körülményeit. – Jobb kézzel felém fordította a sík képernyős monitort, míg bal keze az asztal lapja alá siklott.

Ekkor már tudtam, hogy vége.

– Rendben, Ms. Carpenter – sóhajtottam lemondóan –, hívja csak a biztonságiakat. Reméltem, hogy nyugodtan meg tudjuk ezt beszélni, és talán a segítségemre lesz, de úgy látom tévedtem. Ezzel azonban csak alátámasztja az iménti szavaimat. – Megfordultam, és köszönés nélkül elhagytam az irodát.

Elsétáltam az elképedt biztonsági őr mellett, és meglendítve a hatalmas forgóajtót, kiléptem a szabadba. Mielőtt hazamentem volna, leültem a Washington Square Park egyik padjára és végiggondoltam a lehetséges lépéseket. A legegyszerűbb az lenne, ha feladnám, eladnám a lakást és kifizetném az állítólagos tartozást. De ezt nem tehetem, egyrészt, mert az ingatlan jogilag – állítólag – már a banké, másrészt, mert ez a ház sokat jelent nekem. A másik lehetőség, hogy perelek. Mivel a tárcám nincs tele ráérő, barátságból dolgozó ügyvédek névkártyáival, és munkám sincs, megint csak ott tartok, hogy el kellene adnom a házat, hogy fizetni tudjam a per költségeit. Esetleg még kölcsönt vehetnék fel a banktól, hogy legyen miből beperelnem őket. A gondolat majdnem megnevettetett. Maradt a levélírás, a személyes számonkérés, csak egy kicsit magasabb szinten. Elszántan felálltam, és céltudatos léptekkel megindultam otthonom felé. Nem vettem észre az engem fürkésző, világító kék szemek, és az elgondolkozva összeráncolt homlok tulajdonosát.

Két héttel, tizenkét levéllel, öt semmitmondó válasszal és kilenc sikertelen, illetve meghiúsult találkozóval később tanácstalanul álldogáltam a nappali közepén. Még egyszer utoljára körülnéztem a helységben. Bőröndjeim már az ajtóban sorakoztak, arra várva, hogy egy közeli hotelbe költöztessem őket. Éppen a kabátomat akasztottam le a fogasról, amikor megszólalt a csengő. Kétszer. A postás állt az ajtóban. Amikor megpillantottam a kezében lévő borítékot, szinte felforrt az agyvizem. Mit akarnak ezek még tőlem?! Átvettem a levelet és meglepetten pillantottam a felém nyújtott tömbre.

– Itt írja alá, legyen szíves – adta át a tollát is az idős kézbesítő.

Na, hirtelen fontos lett nekik, hogy könyvelt küldeményként juttassanak el hozzám valamit? A következő gondolatra azonban minden gunyorosságom elszállt. Kezem megdermedt a mozdulat közepén, a toll a papír fölött lebegett.

– Nem óhajtja átvenni?

– De, de – tértem magamhoz –, csak, tudja, ez az utolsó levél, amit erre a címre küldhettek nekem. Éppen költözöm.

– Ez elég érdekes… – nézett fel rám furcsa mosollyal a szája szegletében. – Ez az utolsó levél, amit kézbesítek. Holnaptól nyugdíjba vonulok.

– Akkor ez magának biztos jobb, mint nekem – nevettem fel keserűen.

Nem magyaráztam meg, de nem is várta. Visszaadtam az aláírt átvételi elismervényt és a tollat, elköszöntem és visszavonultam a zárt ajtó mögé, hogy megtudjam, ezúttal miért zaklatnak. Elképedve olvastam a géppel írt sorokat

„Tisztelt Thomas K. Wesley,

Ezennel örömmel értesítem, hogy az Ön ellen folytatott eljárást megszüntettük, a háza árverezését elrendelő végzést visszavontuk. Hivatalosan is kijelentem, hogy Önnek semmiféle tartozása nem áll fenn intézményünkkel szemben.

Egyúttal engedje meg, hogy bankunk vezetősége nevében elnézését kérjem a kellemetlenségekért és felajánljam az üggyel kapcsolatban felmerült költségeinek megtérítését.

Remélem, hogy a kellemetlen események ellenére, továbbra is ügyfeleink között tudhatjuk Önt.

Maradok tisztelettel,

Laura Carpenter

fiókvezető helyettes”

A megkönnyebbülés hullámokban öntött el, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi történhetett, hogy hirtelen ilyen gyökeres változás állt be az ügyben. Mondhattam volna, hogy nem is érdekel, és csak a végeredmény a fontos, de akkor hazudtam volna. Majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság. A hivatalos levél mellett azonban egy másik, kézzel írt, kevésbé száraz hangvételű levelet is találtam, ami máris adott némi támpontot.

„Kedves Mr. Wesley,

Tudom, hogy első találkozásunk nem volt éppen kellemes, és, hogy a viselkedésem sem kelthetett Önben túlzott szimpátiát, de szeretném, ha elfogadná bocsánatkérésemet és lehetőséget adna, hogy személyesen adhassak magyarázatot a történtekről.

Továbbá szeretném megköszönni, hogy Önnek köszönhetően előléptetésben részesülhettem, ugyanis ez volt az utolsó levél, amit fiókvezető helyettesként írtam alá.

Ha kíváncsi a részletekre, és nem bánja, hogy ennek érdekében újra találkoznia kell velem, kérem, legyen december 6-án, délelőtt 10 órakor a Washington Square Park bejáratánál.

Üdvözlettel,

Laura Carpenter”

Egy önmagammal folytatott hosszadalmas vitát követően természetesen megjelentem a megadott helyen és időben. Végre leplezetlenül mérhettem végig a felém sétáló nőies alakot. Ajkán az első alkalommal látott mosoly vibrált, ami ezúttal nekem szólt. Látványa ismét melegséggel töltött el, de most testem fentebbi régiói reagáltak.

– Szép jó napot, Ms. Carpenter!

– Önnek is, Mr. Wesley! Köszönöm, hogy eljött! De, tudja mit? Mi lenne, ha tegeződnénk? Elvégre, ez nem egy üzleti találkozó.

– Köszönöm, Laura, igazán megtisztelő. Szóval nem üzleti? Akkor milyen? – Vigyorom csak tovább szélesedett, amikor évődésem következményeként arcán tűzrózsák gyúltak.

– Egyértelműen személyes indíttatású. – Vörössége, ha ez lehetséges, még tovább mélyült.

– Ennek örülök – kegyelmeztem meg neki. – Ez esetben megengeded, hogy meghívjalak egy forró italra? Úgy mégiscsak kellemesebb beszélgetni…

Diara Fancy

Megjegyzések:

Lényegesen hosszabbra sikeredett, mint amit vártunk, de itt is csak azt tudom mondani, hogy ez kellett a kerek történethez. Tetszett a férfi szemszög, a hulló levelek, és a nem csontsovány női szereplő. Köszönöm, gratulálok, csak így tovább!

* * *

Egészen váratlan és remek a novella alapötlete, és a kidolgozás is kiválóan sikerült. Nagyon jól átjött, milyen tragikus helyzetet idézhet elő egy ember (szóval bármelyikünk) életében egy ilyen félreértés. A helyzet olyan volt, ami bármikor bárkivel előfordulhat, szerencsére a csillagok együttállása végül a pórul járt „mégcsaknemisügyfélnek” kedvezett, s végül többet kapott, mint amennyit kívánt, nem csak a félreértés tisztázódott, de egy szép románc lehetősége is megadatott. Gratulálok!