Mind a két gyermekem beteg volt egy hétig, ez nagy lemaradás az iskolában. Most már jól vannak, gyűrjük a leckét, pontosabban gyűrnénk, ha a gyerkőcök nem lázadoznának. Gábornak a helyesírás nem megy, Dórival az olvasást kellene gyakorolnunk, de imádott gyerekeim ezerszer szívesebben csinálnának mást, tulajdonképpen bármi mást, mint a tanulást. Én egy idő után úgy érzem, hogy szétrobban a fejem, és előveszem az egyébként unalomig ismételt szülői mantrát, hogy „tanulni, tanulni, értsétek meg, végre, ha nem tanultok, később nem dönthetitek el, mint is szeretnétek csinálni az életben; aki rosszul tanul, az nem választhat, az kénytelen megkötni bármilyen kompromisszumot, amit az élettől kap, azért, hogy valahogy megmaradhasson; csillogóan okos, értelmes gyerekek vagytok, hát ki kell használnotok a képességeiteket; ha nem tanultok, most rontjátok el az életeteket; most dobjátok el annak az esélyét magatoktól, hogy sikeres felnőttek legyetek…” és így tovább. Hogy annak, amit én imamalomként ismételgetek nap mint nap, hosszú távon milyen hatása lesz a gyerekeimre, az majd később dől el, de én már sokat gondolkodtam azon, hogy nem verem-e át, nem csapom-e be ezzel a szöveggel pont azokat, akik a legfontosabbak az életemben, és akiknek szándékosan soha nem hazudnék?
Az, amit állítok, formál logikai szempontból persze igaz, de azt már nem mondom el nekik, hogy az élet bizony sokszor nem erről szól. Hiszen mindannyian ismerünk olyan embereket, akik végigtanulták a fél életüket, képezték magukat, és mégsem kapnak lehetőséget a bizonyításra, hiába van egy, két, vagy több diplomájuk, értékes tudásukkal még sincs munkájuk, vagy ha van is, annak semmi köze ahhoz, amit tanultak, amihez igazán értenek. Olyan kompromisszumokat kénytelenek megkötni önmagában azért, hogy munkájuk, kenyérkereső foglalkozásuk legyen, ahol nem aknázhatják ki a bennük rejlő lehetőségeket. És mindannyian ismerünk olyanokat is – na jó, hallottunk olyan emberekről -, akik különösebb iskolai végzettség nélkül is szédítő karriert futnak be, vagy más módon érvényesülve érnek el olyan egzisztenciát, amelyről a legtöbben még csak nem is álmodhatunk. Vannak persze néha kivételek, én is kaptam az életemben – egyszer – olyan lehetőséget, ahol nem a papír számított, hanem az, amit tudok, amire képes vagyok, ahol papír nélkül is elhitték rólam, hogy képes vagyok magas szintű és színvonalú munkát végezni, még akkor is, ha az ehhez a munkához szükséges iskolai végzettséggel nem is rendelkeztem – de ez valóban kivételes lehetőség volt, és ma már más helyzetben élek én is. Nem mondom el a gyerekeimnek, pedig talán el kellene, hogy az életben az érvényesüléshez a tanuláson kívül rengeteg szerencse is kell, sőt, az elvégzett iskoláknál sokkal fontosabb, hogy jó időben legyenek jó helyen, és hogy oly sok okos, tehetséges, képzett emberből csak alig néhánynak adatik meg, hogy azt csinálhassa, amihez ért, amit szeret, és ebből kényelmes egzisztenciát is tudjon teremteni magának.
Eszem ágában sincs persze lebeszélni a gyerekeimet a tanulásról, vagy arra bíztatni őket, hogy inkább másfajta képességeket keressenek és bontakoztassanak ki magukban, erre én nem is tudnám őket megtanítani. Tovább gyűrjük tehát a leckét, igyekszem tovább vezetni őket az általam helyesnek tartott úton, de tele kétségekkel és félelemmel, hogy mire felnőnek, vajon mire lesz mindez elég, vagy elég lesz-e ahhoz, hogy boldog, sikeres életet élhessenek.
* * *
A szerző megjegyzése:
Szeretnék útjára indítani egy olyan „sorozatot”, amely mindannyiunk élete, a hétköznapok küzdelmeiről, problémáiról, sokszor persze örömeiről is szól. Remélem, csatlakoztok hozzám, és párbeszédet folytathatunk az általam felvetett témákról, vagy bármiről, ami foglalkoztat benneteket. Egy adott helyzetet többféle szemszögből is láttathatunk, annyiból, ahány félék mi magunk vagyunk, együtt gondolkodhatunk, megoszthatjuk egymással a véleményünket, meglátásainkat, tanácsainkat is akár.
