A.J. Cryson alkotása

Az utolsó levél

Ugyanolyan nap volt, mint bármelyik más. A madarak már kora reggel csiripelni kezdtek, az udvarok a kakas kukorékolva adta a világ tudtára, hogy ideje felkelni. Bár még érezni lehetett a hajnal hátrahagyott hűvösségét, a fényesen ragyogó Nap meleg idővel kecsegtetett.

Eszter a tükör előtt állva készülődött. A könnyű, rózsaszín nyári ruha nem csak kecses alakját emelte ki, de égszínkék szemeit és szőke haját is, melyet most két copfba fogott össze. Biztos, hogy eljön. Megígérte, akkor így is lesz! Bizonygatta magának, miközben felidézte legelső találkozását a fiúval.

Tíz óra volt. Pontosan emlékezett, hiszen az óra akkor ütötte el tízet, mikor csengettek. Rosszkedvűen ment ajtót nyitni, hiszen milyen dolog az, hogy korán reggel kiugrasztják az ágyból az ember lányát, mikor az hajnalig bulizott?

Azonban, mikor meglátta a kapuban álló fiatalembert, minden bosszúsága elszállt, és már csak az érdekelte, hogy hogyan lehet valakinek olyan gyönyörű, mélybarna szeme, mint a látogatójának.

— Szia! – köszöntötte a fiú a lányt, miután észrevétlenül végigmérte. – Varga Nóra…

— A nővérem. Hello – eresztett meg egy mosolyt, miután elfojtotta az előbb még feltörni készülő ásítást.

— Akkor ide kérek egy aláírást, mellé testvér – nyújtotta át a szokásos átvételt igazoló papírokat, a lány pedig immár készségesen szignálta nevét a megfelelő módon a megfelelő helyekre. Mire aztán észbekapott, a postássrác már elment, Eszter pedig elhatározta, hogy legközelebb nem hagyja ki az alkalmat, és megismerkedik a helyes fiúval.

Az óra fél nyolcat ütött. Eszter szíve az átlagosnál hevesebben dobogott, pedig még semmi oka nem volt az idegességre. Gábor kilencre ígérte magát. Hogy addig is kezdjen magával valamit, megreggelizett, majd leült a gép elé, megnézni az e-mailjeit. Sorban nyitotta meg a hirdetéseket, udvariasan érdeklődő, baráti leveleket, de közben egészen máshol járt.

Rögtön másnap lehetőség adódott az ismerkedésre. Eszter izgatottan nyitott ajtót, s nem is csalódott. A jóképű srác ez alkalommal is a lány orra alá dugta az átvételt igazoló lapot.

— Tegnap olyan gyorsan elszeleltél, hogy nem tudtunk bemutatkozni – szólalt meg Eszter, mintegy mellékesen, miközben a nevét körmölte. – Tudod, ez nálunk szokás, hogy ha új postás jön – tekintett fel a barna íriszekbe, miközben visszaadta a lapot.

— Akkor ezer bocsánat. Gábor vagyok – nyújtotta kézfogásra jobbját egy mosoly kíséretében. Tetszett neki, ahogy a lány kezdeményezett, arról pedig természetesen hallgatott, hogy ő is bemutatkozáson gondolkodott.

— Eszter, örvendek.

Ezek után minden találkozásukkor beszéltek pár szót, s az idő előre haladtával a pár szóból egy, majd két perc lett, öt perc, tíz, s néha már a fél órát is érintették, ha a külvilágot kizárva belemelegedtek egy-egy szócsatába.

Eszter mindent megtudott a fiúról, hogy a postáskodás csak nyári meló, szeptembertől kezdi az egyetem harmadik évét jogász szakon, hogy szereti a rock zenét, a brokkoli kivételével minden zöldséget és gyümölcsöt megeszik, az édesanyja által főzött húslevesből bármennyit meg tud enni, két évig gitározott egy diákbandában, ami aztán feloszlott, majd újraalakult, de már nélküle.

Ugyanígy a lányról is kiderült jó néhány dolog: nem szereti a halakat, ellentétben a kutyákkal, bár szeret olvasni, kevés könyvet olvasott, angol tanár szeretne lenni, nyaralt Görögországban, azóta minden évben oda vágyik. Nagyon tiszteli Mahatma Gandhit és Johnny Deppet.

Mindketten szomjazták a másikról az információt, a kezdeti szimpátia pedig egyre erősebb lett, bár ezt nem kötötték a másik fél orrára. Gábor már akkor is becsengetett, mikor szórólapot, újságot, vagy sima levelet hozott, a beszélgetést semmiképp sem hagyta volna ki.

Az augusztus végi hűvös reggelt napfényes, meleg délelőtt váltotta fel. A Nap szikrázóan sütött, szinte nevetett a világra, melyet kénytelen volt folyamatosan figyelni, s melyet mégis annyira szeretett.

Eszter hevesen dobogó szívvel rohant a kapuhoz. Gábor időben érkezett, mint mindig, ahogy már egy hónapja. A lány majd’ feltépte a kaput, mosolyogva köszöntötte a postás fiút, aki megszokott, csibésze vigyorát nélkülözve állt a bicikli mellett, és kereste elő a leveleket.

— Szia! Valami baj van? – tudakolta együtt érzőn Eszter a komor tekintetet látva.

— Szia! Tudod, hogy milyen nap van ma?

— Persze, hogy tudom – válaszolt a lány értetlenül. – Péntek van. Na, és?

— Péntek, igen. Augusztus utolsó péntekje. Jövő héten már nem dolgozom, vagyis ez az utolsó levél, amit én adok át neked – nyújtotta át a borítékot a döbbent lánynak. Nehéz volt ezt mondania, legszívesebben visszapörgette volna az időt, vagy el se jött volna. Mégis meg kellett tennie, hiszen a kötelezően végigjárandó úton kívül más is erre hozta. Torkában dobogó szívvel figyelte, hogy veszi el a szőke lány a levelet. Persze, hogy izgult, hisz még sosem csinált ilyet. Egy különleges lány azonban különleges vallomást érdemel.

— Az utolsó? Ez biztos? – nyelt nagyot Eszter. A bánat irdatlan erővel fúródott a szívébe.

— Hisz tudod, hogy csak nyári munka volt. A jövő héten pihenek, utána kezdődik a sulim. Most megyek, ki van adva az ukáz, hogy siessek. Szia, légy jó! – köszönt el Gábor, és a biciklire felülve kerekezett el.

— Igen, szia – motyogta a levegőbe Eszter, és a kaput becsukva támasztotta hátát a bejáratnak. Hogy is felejthette el? A nyár vége úgy lógott felettük, mint Damoklész kardja, ő pedig ezt figyelmen kívül hagyva élte bele magát egy nem is létező kapcsolatba, hitte, hogy ez a nyár a többitől eltérően örökké tarthat.

Most pedig tessék, itt állt, összetörve, csalódottan, a keserűség jeges árként lepte el a szívét, és ő átkozta a percet, mikor megismerte Gábort, átkozta magát, amiért nem tartotta vissza egy percre, amiért nem mondta el, hogy mit is érez valójában. Egyetlenegy perc, egyetlenegy szó elég lett volna, s akkor talán minden másképp alakul. Így viszont lehet, hogy sosem látja többet.

Elmorzsolt egy könnycseppet, aztán sóhajtva indult vissza a házba. A fél órával ezelőtti, csodás nap már korántsem tűnt olyan gyönyörűnek, az égitest hiába ontotta a meleget, hiába cirógatta a lány arcát. Felemelte a kezében tartott borítékot, hogy megnézze, kinek a nevére érkezett. A kis boríték feladó és bélyeg nélküli volt, a címzés is csak az ő nevéből állt: Varga Eszter.

Kíváncsian nyitotta fel a papírt, s húzza elő a lapot, melyen szálkás betűkkel álltak a következő sorok:

Kedves Eszter!

Most biztosan furcsállod, hogy miért is írtam levelet, s miért nem mondtam el ezt szóban, hiszen rengeteg esélyem lett volna rá. Magam sem tudom pontosan, de az első pillanattól fogva úgy éreztem, nálad nem elég a szó, a virág, annál valami szokatlanabb kell, valami, amire még csak nem is gondolnál. Nos, remélem, ez elég meglepő.

Emlékszem az első találkozásunkra, ahogy álmosan, kócos hajjal, rövid ujjúban és melegítőben megjelentél a kapuban, én rögtön beléd szerettem. Akár örökre maradnék postás, ha azzal továbbra is láthatnálak, de remélem, erre van más mód is. A levél mellett találsz még egy jegyet is a ma esti Impulzus koncertre. Nyolckor várlak a bejáratnál, remélem, semmi sem jön közbe.

Gábor

Megjegyzések:

Ismét szerelmes történetet olvashattunk, de pozitívumként meg kell említenem, hogy tetszett a fiatalabb korosztály. Szép a fogalmazás, az izgalom átjött. Köszönöm, gratulálok, és további sok sikert!

* * *

Nagyon kedves történet ez, és nem várt fordulat volt, hogy az utolsó levelet a postás maga kézbesítette. Szép fogalmazásmód, gördülékeny történet, gratulálok!