Bells pályázatot hirdetett,
Képekbe zárva-címmel. A képet, és az általa ihletett novellát az alábbiakban
teszem közzé:
Csak álom volt?
Gabrielt
átláthatatlan falként vette körül az erdő. Besötétedett, tudta, hogy ma már nem
mehet tovább. Nagyot sóhajtott, lovát egy fához kötötte, és tűzrakásba fogott.
November volt, csak a köpenye nem lett volna elég ahhoz, hogy megvédje az
éjjeli fagytól. Végül beburkolózott a köpenybe és a pattogó tüzet nézte. Félt –
az ébrenléttől és az alvástól is. – Gabriel, a hős lovag fél! – gondolta
gúnyosan, de közben tudta, hogy a félelme nagyon is valóságos. Szárnysuhogást
hallott, hirtelen egy sólyom tűnt elő a semmiből. Leszállt a földre, tekintetét
Gabriel tekintetébe mélyesztette. A madár érkezése kissé megnyugtatta a fiút.
Ahogyan sejtette, Robert felderítő úton járt, viselkedéséből arra lehetett
következtetni, hogy most nem fenyeget semmilyen veszély. – Már nem tart soká! –
gondolta Gabriel, és nyugtalan álomba merült. Álmában újra otthon volt, akkor,
amikor még nem is sejtette, miféle veszedelem közeledik. Rudolf herceg
rózsakertjében a virágok bódító illatával eltelve csodálta Liliana szépségét,
miközben Robert mókáin nevetett. Liliana és Robert testvérek voltak, Rudolf
herceg gyermekei, akinek udvarában a korán elárvult Gabriel úgy nőhetett fel,
mintha maga is a hercegi családhoz tartozott volna. Grófi szülei balesetben
haltak meg, elárvult fiuk csak nyolc éves volt, amikor a herceghez került.
Szüleinek közeli barátjaként Rudolf herceg kötelességének érezte, hogy
gondoskodjon a gyermekről, és ez nem is esett nehezére, hiszen Gabriel igazán jó
gyermek volt, és tökéletes játszótársa is a vele egykorú Robertnek, és a két
évvel fiatalabb Lilianának. A gyermekkor elmúltával sem fakult meg barátságuk,
de Gabriel és Liliana egymásba szerettek. Amikor erre gondolt, Gabriel hol
elmosolyodott, hol elkomorodott álmában. Mikor felébredt, a remény mámoros
érzése töltötte el, hogy ma végre sikerül megmentenie a szerelmét és a
barátját.
A
tűz elhamvadt, az erdőben sűrű köd gomolygott, a fák és bokrok leveleit
gyémántporral szórta be a hajnali fagy. Gabriel megetette a lovát, majd a
sólyommal a vállán elindult. Tudta, hogy a mai az egyetlen esélye: meg kell
találnia Morgan, a boszorkánymester birodalmát. Amit nem tudott, hogy már régen
Morgan birodalmában járt, és árnyak lesték minden mozdulatát. Morgan semmit sem
bízott a véletlenre, bár közel engedte magához Gabrielt, hiszen ördögi tervéhez
szüksége volt az ifjúra, de a támadás nem érhette felkészületlenül.
Varázsgömbje megmutatott Morgannak mindent: nem csak azt, hogy mi történik a
lovaggal, de annak kavargó érzéseit is tisztán látta. A boszorkánymester boldog
és magabiztos volt, hiszen tudta, a tisztesség, bátorság és önfeláldozás lehet
az egyetlen fegyver ellene, az emberekben pedig ritkán található meg egyszerre
mindhárom tulajdonság. Morgan elfordult a varázsgömbtől, és az ágyán fekvő nőre
nézett. Annak szépsége megindította, érezte az elhatalmasodó vágyat, de azt is
tudta, hogy amíg Liliana szívében él a remény, hogy Gabriel megmenti őt, szabad
akaratából sosem kaphatja meg a lányt. Figyelmét most két gömbre fordította. A
gömbök aranyos fényben úsztak, a fények pulzáltak, energiájuk szinte hátralökte
Morgant, ahogyan megpróbálta megérinteni azokat. Morgan képes volt ugyan arra,
hogy Liliana és Robert lelkét foglyul ejtse, de nem tudta uralni a lelkeiket,
és ez a tény felettébb bosszantotta a mágust.
Morgan
Farley nem volt mindig gonosz. Elszegényedett kisnemesi család sarjaként került
Rudolf herceg udvarába, és törekvő, okos gyermeknek ismerték meg az
udvarbéliek. A herceg jó ember volt, aki hitt abban, hogy a szorgalmas munkát
és akaratot támogatni kell, ezért minden lehetőséget megadott Morgannak is
arra, hogy tanulhasson, fejlődhessen. Az uralkodó hamar észrevette, hogy a
fiúnak ragyogó érzéke van a tanuláshoz, ezért a legjobb tanítómesterekkel
képeztette Morgant. Nem is volt a fiúval semmi probléma addig, amíg bele nem
szeretett a hercegnőbe, Liliana azonban nem viszonozta az érzéseit, nem is
tehette, hiszen a szerelmét már Gabrielnek adta. Morganban napról-napra egyre
erősebb lett a megbántottság, mely gyűlöletbe fordult, míg végül elhatározta,
hogy amit nem kaphat meg szépszerével, megszerzi másképpen. Érdeklődése már
régebben az okkult tudományok felé fordult, és amint elkezdte tanulmányozni a
mágiát, kiderült, hogy érzéke is van hozzá. Az apróbb varázslatoktól hamar
eljutott odáig, amikor választania kellett: a fehér, vagy a fekete mágia felé
fordul, és a döntése akkor már nem volt kétséges. Akkor már mindent akart, amit
csak lehetett: hatalmat és Liliana szerelmét. És eljött a nap, amikor jótevője ellen
fordult: megmérgezte Rudolf herceget, sólyommá változtatta Robertet és
elrabolta Lilianát. Gabrielen viszont nem fogott az átka, a fiút mintha az
angyalok védték volna a mágiától. Morgan nem tehetett mást, elmenekült, és
magával vitte a hercegnőt. Mindennek két éve már, hű barátjával, Roberttel
együtt azóta keresi Gabriel a boszorkánymestert. A reményt egyikük sem adhatta
fel, Lilianát mindketten nagyon szerették, és Robert sem akarta sólyomként
leélni az életét.
Gabriel
előtt hirtelen egy tisztás tárult fel, melyen egy kapu állt. A kapu mögött
semmi sem látszott. Az ifjú lova
prüszkölve hátrahőkölt, Gabriel alig tudott megmaradni a hátán. Robert, a
sólyom felszállt Gabriel válláról, és tett egy kört a kapu fölött. Szárnyait
megbillentve jelezte a lovagnak, hogy szerinte is célhoz értek. Gabriel a lovat
egy közeli fához kötötte, és Roberttel a vállán gyalog indult a kapu felé. Amint
áthaladt alatta, a sólyom szorítása erősebb lett a vállán, barátja mintha
figyelmeztetni akarta volna, hogy legyen éber és óvatos. Gabriel értette is,
érezte is a figyelmeztetés súlyát, mégsem volt felkészülve arra, ami történt. A
tér hirtelen kitágult körülötte, és egy barlangban találta magát. Egy ágyat
pillantott meg és az azon egy gyönyörű fiatal nőt: Lilianát. Lábai önkéntelenül
is az ágy felé vitték, amikor is egy alak állta az útját, aki a semmiből tűnt
elő.
-
Üdvözöllek,
Gabriel! – vicsorogta Morgan Farley. A boszorkánymester láttán Gabriel ösztönösen
hátrébb lépett.
-
Régóta
vártam már ezt a találkozást, Morgan! – viszonozta az üdvözlést.
-
Tudom,
hogy miért jöttél ide, de nincs esélyed arra, hogy legyőzz engem, márpedig csak
akkor kaphatnád meg ezeket – vett elő a mágus köpenye zsebéből két, fénylő
gömböt. – A gömbökbe zártam Liliana és Robert halhatatlan lelkét – pörgette
ujjai között a gömböket -, és csak a tisztesség, bátorság és önfeláldozás
törheti meg az átkomat!
-
Pontosan
tudod, hogy nem megyek el addig, amíg meg nem szabadítottam Lilianát és
Robertet az átkodtól! – szólt Gabriel.
-
Milyen
bátor a kis lovag! – gúnyolódott a mágus. – De meglátjuk, akkor is ilyen bátor
vagy-e, ha a tét már nem csak a barátaid élete, hanem a tiéd is! – ezzel két,
követhetetlenül gyors mozdulatot tett. Gabriel úgy érezte, hogy megfordult
körülötte a világ, a barlang eltűnt, és a fiú egy sötét, szűk folyosón találta
magát. Mivel a sötétben nem látott,
lassan, óvatosan haladt előre, kezeivel tapogatódzva a folyosó falán. Néhány
perc után fényt látott a folyosó végén, és az üreg is tágasabb lett, végül egy
teremben ért véget. Ugyanolyan barlangszerű helyiségbe érkezett, mint ahol a
mágussal beszélt, de az ágyon most nem Liliana feküdt, hanem maga Morgan
Farley. Ahogy Gabriel közelebb ment az ágyhoz, egy asztalon kardot pillantott
meg. Magához vette, és kivont karddal közeledett a boszorkánymesterhez. Morgan
meg sem mozdult. Gabriel az érzéseivel viaskodott: szeretett volna lecsapni a
mágusra, és a kard által azonnal véget vetni kínlódásának, de nem akart egy
védtelen emberre támadni. Néhány percnyi vívódás után eldobta a kardot. Ebben a
pillanatban a terem újra megfordult körülötte, és ismét a boszorkánymesterrel
állt szemközt. Morgan dühös volt.
-
Ki
hitte volna, hogy nem használod ki a kínálkozó lehetőséget! – vicsorogta. – Ha
megtetted volna, már mindketten túl lennénk mindenen! – kiabálta. – De nehogy
azt hidd, hogy vége! Az első próbát, a tisztesség próbáját kiálltad, de lássuk,
megbirkózol-e azzal, ami most következik! – Morgan ismét két gyors mozdulatot
tett, majd eltűnt, és Gabriel ugyanazon a sötét, szűk folyosón találta magát,
mint az imént. Ahogy haladt előre, újra fényt látott a folyosó végén, a
teremben azonban ezúttal nem a varázsló várta: rémes szellemek és lidércek
tucatjai nyújtogatták felé a kezeiket, tépték a ruháját, süvítésük fülszaggató
volt, szájukból a halál jeges lehelete áradt. Gabriel félt, de nem próbált menekülni, leült
a földre, behunyta a szemét, és a szeretetet és a reményt hívta segítségül.
Érezte, ahogyan a lelkét béke járja át, megszűnt a félelme, gondolatban újra
Rudolf herceg udvarában járt, a rózsakertben együtt nevetett Lilianával és
Roberttel. Amikor kinyitotta a szemét, egy mérhetetlenül dühös
boszorkánymestert látott, aki csalódottságát nem is próbálta elrejteni.
-
Nem
tudom, hogy csináltad, de a bátorság próbáját is kiálltad! – üvöltötte Morgan.
– A rettegésnek el kellett volna pusztítania, de te még mindig itt vagy, most
sem sikerült megszabadulnom tőled!
-
Ha
valakinek itt félni van oka, akkor az te vagy, Morgan! – mutatott rá Gabriel az
egyre nyilvánvalóbbá váló tényre. A máguson valóban egyre felismerhetőbbek
voltak a rettegés jelei. Nem erre számított ugyanis. Gyermekkorukban sem
becsülte sokra Gabrielt, nem is értette, és annál jobban bosszantotta, miért
választotta Liliana ezt a semmirevaló fiút a nagyhatalmú boszorkánymester
helyett. Ráadásul Morgan azt is tudta, hogy ha Gabriel kiállja a harmadik
próbát is, akkor nem csak a szerelmét és a barátját sújtó átkot töri meg, de
elpusztítja őt is.
-
Elegem
volt ebből a játszadozásból! – lépett közelebb Gabrielhez a mágus. – Látom,
hogy nehezebb téged megtörni, mint amire számítottam, de most végetek lesz! – egyik
kezében hirtelen megjelent a két fénylő gömb, a másikban egy kard. A gömböket feldobta a levegőbe, miközben a
karddal Gabrielre rontott. A fiúnak választania kellett: a gömböket kapja el,
vagy védekezik a támadás ellen. Ha a gömbök összetörnek, az Liliana és Robert
halálát jelenti. Gabriel gondolkodás nélkül a gömbök után nyúlt, sikerült is
elkapnia mindkettőt, de Morgan rátámadt, és a kardjával keresztülszúrta a fiút.
Gabriel elmondhatatlan fájdalmat érzett, ahogy összeroskadt. Elernyedő ujjai
közül kigurultak a gömbök, szemei lecsukódtak, és már nem látta, hogy mi
történt a mágus barlangjában ezután. Nem láthatta azt sem, ahogyan a
boszorkánymestert lángok borítják el, és Morgan még halála pillanatában sem
értette meg, hogy volt képes Gabriel a két lelket fogva tartó gömböket menteni
ahelyett, hogy önmagát védte volna. Nem látta, ahogy Liliana eszméletére tért,
és azt sem, ahogy a sólyom megrázkódott, majd Robert újra emberi alakot öltött.
Amikor Gabriel
magához tért, először Liliana csodás, smaragd színű szemeit látta meg, majd
Robert mosolygó arcát. A pillanat, amikor a fiú megértette, hogy mindhárman
élnek, elmondhatatlanul szép volt, de egy távoli hang megzavarta örömüket…
- - Gábor,
kisfiam, ébresztő! Ha nem kelsz fel azonnal, mindannyian elkésünk! Hahó,
hallasz, kicsim?...
