MOTTÓ:

"OLVASSA, AMIT ÍRTAM, AZ OLVASÁS ÖRÖMÉÉRT! BÁRMI EGYEBET TALÁL BENNE,
ARRÓL ÁRULKODIK, AMIT MAGÁVAL HOZOTT AZ OLVASÁSHOZ."
(ERNEST HEMINGWAY, IRODALMI NOBEL-DÍJAS AMERIKAI ÍRÓ)

"VONZ AZ ÍRÁS, A REJTÉLYESSÉGE, AZ, AHOGY A SZAVAK EGY OLDALON ÖSSZEKAPCSOLÓDNAK, HOGY KÉPET ALKOSSANAK, KIFEJEZZÉK A LÉNYEGET, VAGY CSAK OTT LEGYENEK ÉS MUZSIKÁLJANAK."
(NORA ROBERTS AMERIKAI ÍRÓNŐ)

2010. július 31., szombat

PROMO

Kedves Eddigi és Leendő Olvasóim!

A Bűnös, vagy áldozatot befejezve, új történetet indítottam útjára, amely a blogom jobb felső sarkában lévő linkről érhető el. Nagyon bízom abban, hogy Ti, akik eddig olvastátok a blogomat, az új történetet is örömmel fogadjátok majd, és megtiszteltek azzal, hogy megosztjátok velem a véleményeteket, és természetesen nagy szeretettel fogadok minden új olvasót is!

Nem én vagyok az egyetlen, aki némi "pangást" tapasztalt az olvasói körében, remélem, ez mindössze annak tudható be, hogy nyár van, és ilyenkor mindenki mindenféle mást csinál, kevesebbet ültök a számítógépek előtt, de ha ez mégsem így van, és azért nem olvastok, mert amit írok - legyenek azok novellák, vagy akár a folytatásos sztori(k) - nem eléggé izgalmasak, vagy élvezetes olvasmányok, kérlek Benneteket, mondjátok ezt meg nekem, akár megjegyzésként, akár valamelyik chaten, mert a visszajelzés nagyon-nagyon fontos mindenkinek, aki ír, hiszen én sem (csak) magamnak írok, az írás akkor okoz igazi örömet, ha megoszthatom másokkal is. Hálás köszönetem természetesen azoknak, akik lankadatlan lelkesedéssel látogatják a blogot: Valerin, Freya, Diara, grapes és a többiek, kérlek, maradjatok velem!

Tiszta szívvel várok tehát mindenkit, azokat is, akik a kezdetektől követik nyomon az írásaimat, és azokat is, akik mostanában ismerkednek meg velem!

Elképzeléseim szerint a folytatásos történet A szerelem New York-ba érkezik-blogon olvasható, a Cafe Katarinán pedig novellákat szeretnék közzétenni.

Szivélyes üdvözlettel:
Katarina

2010. július 24., szombat

BŰNÖS, VAGY ÁLDOZAT? - 17.

A fekete Fordban elhelyezett nyomkövető adataira nézve Natalie kaján vigyorral állapította meg, hogy Matt pontosan követi az utasításait. Természetesen kerülőutat határozott meg a hadnagy számára, ő pedig egy rövidebb úton tért vissza a foglyához. Matt persze rájött, hogy valószínűleg megkocsikáztatják, de nem volt más választása, követnie kellett a GPS által megadott útvonalat. Tomnak komoly problémát jelentett Matt-et követni, hiszen Matt profi volt, és figyelte is, hogy követik-e, így Tomnak minden tudását össze kellett szednie ahhoz, hogy a meglehetősen nagy délutáni forgalomban ne is maradjon le Matt-től, de ne is hívja fel magára a figyelmet. Valamivel több, mint egy órán át autóztak a városban, mire megérkeztek a GPS által jelzett úti célhoz. Matt nem lepődött meg azon, hogy egy külvárosi, lakatlan negyedbe érkezett. Leparkolt egy lerobbant ház előtt, majd alaposan körülnézett. A környék hihetetlenül lepusztult volt, szeméthegyek álltak mindenütt, a házakon egyetlen ép ablakot, vagy ajtót sem lehetett látni. Egy nyomornegyed közepén állt, egy szellemvárost látott. Azon gondolkodott, mi legyen a következő lépés, és ekkor megszólalt a mobiltelefon.
-   Hello hadnagy, látom, jó fiú volt, és betartotta a játékszabályokat – búgta a már ismert női hang. – Ideje, hogy megkapja ezért a jutalmát! Kerülje meg a házat, amelyik előtt áll – a nő bontotta a vonalat. Matt elindult, pisztolyát készenlétben tartva. Amikor eltűnt a ház takarásában,Tom O’Brian is a hadnagy után eredt. Matt egy meglehetősen nagy, de gazzal sűrűn borított üres területre érkezett. A ház sarkánál mozgást érzékelt. Sietve arra indult, de amikor odaért, nem volt ott senki, talált viszont egy rozsdás vasajtót. Pisztollyal a kezében lépett be az épületbe. Lassan, óvatosan haladt végig a sötét folyosón, amelyről jobbról is és balról is ajtók nyíltak. Egyenként benézett minden ajtó mögé, de a leírhatatlan mocskon kívül nem talált semmit. Egy rozoga lépcső vezetett felfelé az épület első szintjére. A férfi óvatosan felment a lépcsőn, és egy ugyanolyan sötét folyosón találta magát, mint a földszinti volt. Nyolc ajtót számolt meg, négyet-négyet egymással szemben. Az épületben kísérteties volt a csend. A harmadik ajtó zárva volt, de Matt egy erőteljes rúgással kinyitotta, mögötte egy vasajtót talált, és hallotta, hogy az ajtó mögött valaki mocorog. A vasajtón lévő lakatot egy jól irányzott lövéssel távolította el. Az ajtó feltárult, és Matt mérhetetlen megkönnyebbüléssel látta meg a vaságyon megkötözve heverő Kat-et. A lány gyönyörű, barna szemei könnybe lábadtak, amikor meglátta a férfit. A hadnagy megszabadította Kat-et a kötelektől. A lány alig tudott megállni a lábán, hiszen hosszú órák óta megkötözve feküdt az ócska matracon, és igencsak elzsibbadtak a lábai.
- El sem hiszem, hogy itt vagy – mondta könnyeit nyelve, amikor már meg tudott szólalni.
- Én is boldog vagyok, hogy épségben megtaláltalak, de ez így túl könnyű volt, valami azt súgja, hogy még nincs vége a játéknak – ölelte át kedvesét Matt. – Visszaállt a vérkeringés a lábadban? – kérdezte, és közben minden idegszálával arra koncentrált, hogy meghallja, ha valaki közeledik. Kat botladozva elindult az ajtó felé, Matt gyengéden maga mögé tolta, és a lány előtt lépett ki az ajtón. Körülnézett, de nem látott senkit. Folyamatosan fedezve Kat-et elindultak a folyosó vége felé. Gond nélkül lejutottak a lépcsőn a földszintre, majd elérték a szabadba vezető ajtót. Matt kilépett, körülnézett, mivel senkit nem látott kint, intett Kat-nek, hogy jöhet. Kat még mindig botladozott, a lábai nagyon fájtak, ezért Matt támogatta, ahogyan a gazos udvaron keresztül igyekeztek elérni az autót.
- Tényleg azt hittétek, hogy megússzátok? – búgott fel Natalie hangja, majd a nő kilépett egy fa takarásából a hátuk mögül. – Ennyire egyikőtök sem lehet ostoba! – kacagott fel a nő megint, pisztolyát egyenesen Kat-re szegezve. – Ne is próbálkozz, nagyfiú! Meglehetősen jól lövök, és bár nem kétlem, hogy te is, úgy vélem, nem kockáztatnád a nő életét – mondta Natalie, és Matt belátta, hogy ebben igaza van. Leeresztette a pisztolyt, és igyekezett Kat-et eltakarni. – Ne mozdulj! – kiálltott Natalie, de a fegyver meg sem mozdult a kezében.
- Mi értelme ennek a játszadozásnak, ha mindkettőnket meg akarsz ölni – kérdezte Matt, és néhány milliméterrel közelebb lépett Kat-hez. Natalie azonnal lőtt, a golyó néhány centivel Kat lába előtt csapódott a földbe.
- A megbízómnak szüksége lenne néhány dokumentumra, Kathryn pontosan tudja, milyen papírokról beszélek – válaszolt Natalie.
- Már százszor elmondtam, hogy azok a papírok a rendőrségen vannak – mondta Kat.
- Úgy van – erősítette meg Matt is -, és ezen a tényen nem változtat az sem, ha mi meghalunk. A papírok és az elmúlt néhány hetek alatt elvégzett nyomozati munka éppen elég terhelő bizonyítékot tárt fel ellened és a megbízód ellen is. Nem kellene tovább súlyosbítanod a helyzetedet.
- Ellenem? – kacagott fel Natalie. – Hiszen fogalmatok sincs arról, hogy ki vagyok! Engem senki sem ismer, és ez így is marad! A halálotok számomra nem személyes ügy, hogyan is lehetne az, viszont a vérdíj biztosítja számomra a visszavonulás lehetőségét, azt, hogy soha többet ne kelljen ölnöm.
- Ezek igazán szép kilátások – nézett mereven a nőre Matt, majd a másodperc tört része alatt felemelte a fegyverét, célzott és lőtt. Natalie ugyanabban a pillanatban húzta meg a ravaszt, és mindkét golyó becsapódott – Natalie megingott, majd összeesett, de ugyanabban a pillanatban Matt is a földre rogyott. Kat sikolyára még a halottak is feléledtek volna, de helyettük egy magas, vörös hajú férfi érkezett rohanva. Először Natalie-hoz futott, majd konstatálta, hogy a nő, bár nem halt meg, de elveszítette az eszméletét, tehát pillanatnyilag nem veszélyes, a barátjához sietett. Matt sem volt magánál. Tom, amennyire lehetett, megvizsgálta, közben a mobilját Kat-nek adva kérte a nőt, hogy hívja a 911-et. Amíg Kat telefonált, Tom az ingéből nyomókötést készített. Matt halántékát érte a lövedék, erősen vérzett, de felületi sérülésnek látszott. A Tom által megadott koordinátáknak köszönhetően a mentők néhány percen belül megérkeztek, és megkezdték a sérültek ellátását. Néhány perccel a mentők után érkezett a helyszínre Lauder kapitány is az embereivel.
- Ezt nem ússza meg, O’Brian, és ez a másik őrült sem – mondta, miközben megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Matt életben van. A főrendőr a figyelmét a reszkető Kat-re fordította, majd miután a mentőorvos megnyugtatóan úgy nyilatkozott, hogy a nőnek semmi baja, jelezte, hogy magával vinné a kapitányságra.
- Szó sem lehet róla, kapitány – mondta Kat határozottan. – Ugye nem gondolja komolyan, hogy magával megyek tanúvallomást tenni akkor, amikor Matt-et kórházba szállítják? Elkísérem Matt-et a kórházba, és ha akarja, ott beszélhetünk – indult a mentőautó felé, amelybe már betették a hadnagyot. Lauder kapitány nem vitatkozott, és miután meggyőződött arról, hogy Natalie-t is elhelyezték egy másik mentőben, beült az autójába, és a mentők után ő is a kórház felé indult.
- Mindig utáltam a kórházakat – rázkódott össze Kat. Egy nővér érkezett, aki felajánlott neki egy kórtermet, ahol lepihenhet, de Kat mindenképpen Matt mellett akart maradni. A férfi sérüléseit ellátták – hihetetlen szerencséje volt, a golyó csak súrolta a fejét -, karjába infúzió csöpögött.
- Kérem, Kathryn, ennek most semmi értelme, a hadnagy valószínűleg még órákig nem ébred fel. Mit szólna, ha addig elvinném Matt lakására, ott lezuhanyozhat és átöltözhet, és talán kellemesebb körülmények között beszélgethetünk arról, mi történt magával, amíg fogságban volt. - Kathryn hálásan beleegyezett Lauder kapitány által javasoltakba, és egy fél óra múlva már a zuhany alatt állt. Leírhatatlan örömet okozott a meleg víz, a sampon, a megtisztulás lehetősége, de a szíve tele volt aggodalommal, és ahogyan a fürdőszobában körülnézett, megrohanták az emlékek – a férfival közös emlékei. Kicsordulni készülő könnyeit visszafojtotta, és Lauder kapitányhoz már egy határozott, összeszedett nő tért vissza.
- Hogy tudnak az embernek a legegyszerűbb dolgok is hiányozni, ha nem juthat hozzájuk – kortyolt bele élvezettel a frissen főtt kávéba. – Még most sem hiszem el, hogy vége, hogy örökre vége – sóhajtott.
- Reméljük – bólintott Lauder kapitány -, bár van egy rossz hírem: Daniel Smith megszökött. Még nem tudjuk, hogyan, és azt sem, hogy hová, de mostantól kezdve a fél világ összes nyomozati szerve őt keresi majd, bízvást remélhetem, hogy előbb vagy utóbb előkerül. Mindenesetre mostanában nem lesz abban a helyzetben, hogy bérgyilkosokat bérelhessen fel.
- Miért olyan biztos ebben, kapitány úr?
- A Kajmán-szigeteken lévő bankszámlához továbbra sem férhet hozzá, és zároltuk minden vagyonát. Most pedig, kérem, mesélje el, mi történt magával az elmúlt napokban!
Kat belekezdett, utólag is borzongva az átéltektől. Éppen a történet végére ért, amikor Lauder kapitány mobilja megszólalt: a kórházból hívták a kollégái azzal a hírrel, hogy Matt végre magához tért. Kat-et hat lóval sem lehetett volna visszatartani attól, hogy a kórházba rohanjon.
- Minden jó, ha a vége jó – mosolygott bágyadtan a nőre Matt -, és valami azt súgja, hogy nekünk mostantól minden nagyon jó lesz!
-  A próféta szóljon belőled – mosolygott Kat is, és érezte, ahogyan elszáll belőle az utóbbi hetek feszültsége. Amennyire lehetett, a keskeny kórházi ágyon közel férkőzött a férfihez, és fejét a vállára hajtva a boldog jövő ígéretét suttogta a férfi fülébe.


EPILÓGUS

Acapulco, Mexico, kilenc hónappal később

- Ez gyönyörű – kiáltotta örömében Kat, amikor a Villa Vera Hotel Spa and Racquet Clubban elfoglalták a lakosztályukat. A nő azonnal a teraszra sietett, és csodálattal nézte az Acapulco-öböl lenyűgöző panorámáját. Matt a felesége mellé lépett, átölelte, és kezét az asszony domborodó hasára tette. – Ezt én is meg tudnám szokni – fordította maga felé a nőt, és hosszú csókban forrtak össze. Az elmúlt hónapok nem voltak eseménytelenek. Matt komolyan gondolkodott azon, hogy kilép a rendőrség kötelékéből, de Kat meggyőzte őt arról, hogy akármilyen veszélyes is a munkája, a férfit az teszi boldoggá, hiszen nem csak munka, de hivatás is számára a bűnüldözés, így aztán elfogadta a felkínált előléptetést. Kat-et szintén előléptették cégtárssá, a Harty, Boone & Smith ügyvédi iroda néhány hónapja már a Harty, Boone & Taylor-Johnson nevet viselte. Igen, Taylor-Johnson, mert hat hónappal ezelőtt Kathryn Taylor és Matt Johnson összeházasodtak, és a fiatalasszony négy hónapja már a gyermeküket is a szíve alatt hordta. Az esküvő rendkívül megható esemény volt, minden barátjuk, családtagjaik, és a New York-i központi rendőrkapitányság szinte összes munkatársa tanúja volt annak, ahogyan örök hűséget fogadtak egymásnak. A nászútra csak most jutott ideje a meglehetősen elfoglalt fiatal párnak, így kerültek Acapulco-ba.
- Észrevetted, milyen meglepetten bámult a portás, amikor bejelentkeztünk a nászutas lakosztályba? – vigyorgott Matt, továbbra is felesége hasát simogatva.
– Nyilván csak a jó neveltetése tartotta vissza attól, hogy megjegyezze: a nászúttal talán kissé elkéstünk – nevetett Kathryn is. Ahogyan a teraszon a szálloda által biztosított welcome drinket – gyümölcskoktélokat – itták, azon gondolkodott, hogy mekkorát fordulhat a világ az emberrel egyik pillanatról a másikra. Alig egy év telt el Ronnie halála óta – akire egyébként azóta is sokszor és fájdalommal gondolt -, és Kat számára az azóta eltelt idő eseményei valószerűtlennek tűntek. Elveszítette a legjobb barátját, elrabolták és többször megpróbálták megölni, számára szinte felfoghatatlan emberi gonoszsággal találkozott, de megkapta a sorstól a legnagyobb boldogságot is, amit csak ember kaphat: megtalálta a szerelmet és a társát is az életben. Igaz a mondás: ha az élet az egyik kezével elvesz valamit, a másikkal ad is valamit ahelyett, amit elvett, és őket bőségesen kárpótolta a sors mindazért, amit elszenvedtek.

Néhány órával később, néhány utcával arrébb:
- Végre, hogy megérkezett – nyitott ajtót a jóképű, szőke férfi, és elismeréssel mérte végig a belibegő nőt.
- Szeretem, ha az ügyfél türelmetlen – búgta a nő, és végigsimított hosszú, szőke haján. Szeme zölden, játékosan villant, és a férfinak lélegzetelállító látványban volt része, ahogyan a nő kibújt a ruhájából. Elképesztő teste volt, amelyet a vérvörös csipke és selyem fehérnemű még inkább kiemelt.
- Ne olyan hevesen, szépfiú – tért ki az ölelésre nyitott karok közül a nő, és körbesétált a villa nappalijában. – Egy koktélt szívesen meginnék – mondta, és csábítóan előredőlt, hogy a férfi közelebb kerülhessen a melleihez.
- Persze, mit iszol? – tért vissza a férfi a társalgási tónushoz.
- Gint tonikkal és citrommal, köszönöm – sétált tovább a nő, kibámulva az ablakokon. A férfi csak nehezen tudott az italokra figyelni, miközben a nő magas sarkú cipőjében és abban a vadítóan szexis fehérneműben körbesétált a szobában.
- Finom – kortyolt bele a nő a koktélba. – Most talán térjünk rá az üzletre.
- Hogyne – mondta a férfi, és egy fiókból elővett egy köteg bankjegyet. – Tessék – nyújtotta a nő felé, aki számolatlanul egy kis táskába gyűrte a pénzt.
- És akkor most rátérhetünk arra is, amiért idehívtalak – rántotta magához a férfi a nőt, izgatottan simítva végig a testén, keze a puha, hűvös, illatos húst markolta, a melltartóból kiszabaduló, ruganyos melleket simogatta, majd letérdelt a nő elé, hogy eltávolítsa azt a háromszög alakú, vörös csipkedarabot, amely a nő testét még takarta. Kéjesen hörgött, és nem tudta mire vélni, amikor egy jól irányzott rúgásnak köszönhetően elterült a padlón. Megpróbált felülni, de nyomban meggondolta magát, amikor meglátta a nő kezében a kis kaliberű pisztolyt, mely játékszernek tűnt ugyan, de ebből a távolságból ugyanolyan halálos fegyver, mint nagyobb kaliberű társai.
- Tényleg azt hitted, hogy eltűnhetsz, és otthagyhatsz, hogy egy börtönben rohadjak meg? – kérdezte a nő, és közben lehúzta fejéről a szőke parókát.
- Natalie! – suttogta döbbenten a férfi, ahogyan meglátta a nő lángvörös haját.
- Igen, Natalie, okos fiú vagy, Daniel – csúfolódott a nő, de kezében meg sem rezdült a pisztoly. – Az a Natalie, aki – ha rajtad múlt volna – a mai napig börtönben sínylődhetne, és csak azért nem ítéltek volna halálra, mert New York államban 2007 óta már nincs halálbüntetés.
- De … hogy kerülsz ide?
- Nem az a kérdés, hogy ide hogy kerülök, hanem hogy miért nem vagyok börtönben. Azért, mert megszöktem a kórházból, ahová az után kerültem, hogy az a tetű zsaru vállon lőtt – mondta a nő -, de erről te már nem tudhatsz, mert még idejében elhúztad a csíkot.
- Mit tehettem volna – nyöszörgött a férfi.
- Mit tehettél volna? Megvárhattál volna, magaddal hozhattál volna, mellém állhattál volna – lépett egyre közelebb Danielhez Natalie -, sok mindent tehettél volna, de nem, te a saját bőrödet mentetted. Miután felgyógyultam, hosszú hónapokon keresztül kerestelek, és lám, hatékonyabb vagyok, mint az FBI és az Interpol együtt, hiszen én megtaláltalak.
- Most már itt vagy – próbálkozott a férfi. – Felejtsük el a múltat. Elég pénzt sikerült eltűntetnem a hatóságok elől ahhoz, hogy királynőként élhess mellettem!
- Ez valami vicc? – kérdezte vicsorogva Natalie. – Ejnye, Daniel, hová lett a méltóságod? És talán engem sem kellene ennyire hülyének nézned! Nem azért kerestelek meg, hogy felajánld nekem annak a lehetőségét, hogy újra átverhess! Eszemben sincs újra megbízni benned! Azért jöttem, hogy bosszút álljak, és hogy eltüntessek egy tanút, mert nem hagyok hátra kiegyenlítetlen számlát, és nem hagyok hátra tanúkat sem. Bye bye, Daniel – mosolygott Natalie, és meghúzta a ravaszt.

Öt nappal később:
- Kérsz egy pohár narancslevet, drágám? – kérdezte Matt, és Kathrynre mosolyogva maga elé húzta a The New York Times legfrissebb számát. – Elképesztő, hogy a Timest Acapulcóban is megkaphatod a reggeli kávéd mellé! – nyitotta ki a lapot, majd lefagyott a mosoly az arcáról, mert a bűnügyi rovatban az első cikk ez volt:
„Öt nappal ezelőtt Acapulcóban holtan találták Daniel Smith-t, aki a körözési listák előkelő helyén szerepelt. A férfi hamis személyazonossággal tartózkodott a mexikói Acapulcóban, ezért a gyilkosság felfedezése után néhány napot igénybe vett az azonosítása. A férfit egy bérelt villában találták meg, egyetlen fejlövés végzett az áldozattal…” 

Acapulco-öböl, Mexico

2010. július 22., csütörtök

Mmmm... - mininovella

Ajánlás:
Valerinnek, mert „nyár van és semmi baj”J

* * * * *

Már korán reggel nagyon meleg volt, amikor munkába indult. Folyt a hátán a víz, ami nagyon zavarta. A nap ezután sem lett kellemesebb, vagy könnyebb: jöttek a telefonok, az ügyfelek egymás után, szusszanásnyi ideje sem volt, gondolatai az esti, nagy találkozás körül forogtak. Végre … elmúlt öt óra … elindulhat haza. – Egy kávét? – kérdezte kedvenc kollégája. – Kösz, ma nem, sietek! – kiáltott futtában, és csak egy cél lebegett a szeme előtt.
Végre hazaért. Gyors, langyos zuhany … Istenem, milyen jó … a ventilátor maximumra állítva, ahogyan a kedvenc dala is hangosan szólalt meg. Még néhány perc, és … mmmmm … ez igen, erre várt egész nap … érzéki élmény … felkavaró … a szemét behunyva nem gondolkodott, csak élvezte az érzést, ahogyan a hűs finomság betöltötte a száját … az ízlelőbimbóit … lecsúszott a torkán … joghurt, gyümölcs és csokoládé kavalkádja … az ízek szinte felrobbantak a szájában … abban a néhány percben ez volt az öröm és a boldogság!

2010. július 19., hétfő

Egy nyári pillanat - novella

Ezt a novellát egy ma délelőtti séta ihlette. Fogadjátok és olvassátok olyan szeretettel és örömmel, ahogyan én írtam. A Bűnös... folytatása pedig a hét végéig megérkezik:-DDD Addig is kellemes nyaralást, pihenést kívánok mindenkinek!

* * * * *

Egy nyári pillanat




Órák óta úton volt, és most úgy érezte, hogy úton volt eddig egész életében. Már több mint hat órája vezetett, dél körül járt az idő, arra gondolt, jó lenne megállni valahol, ebédelni, pihenni. Tikkasztó volt a hőség, a július már csak ilyen, és ezen nem sokat segített az autó klímaberendezése sem. Egy kis falun hajtott keresztül éppen, amikor meglátta őket – az édesanyát és kislányát, legalábbis feltételezte, hogy anyáról és lányáról van szó.



Az út mellett álltak, próbáltak átkeli az egyik oldalról a másikra. Meglehetősen nagy volt a forgalom, a nő nézegetett jobbra és balra. A kislány elmélyült egy jégkrém elfogyasztásában. Most ... balról jó, de jobbról még egy autó érkezik … lassít, majd megáll, és a sofőr int, hogy szabad az út. A nő óvón átkarolja a kislány vállát, és átvezeti az úttesten. Kezével az autó felé köszönetet int, mosolyog, a férfi arra gondol, biztosan mosolyog a szeme is, bár nem látszik, napszemüveg takarja az arcát. Átérnek az úton, majd elindulnak, az autó néhány pillanatig mellettük halad, majd lassan továbbgurul. – Kik lehetnek? Honnan jöttek és hová mennek? – gondolkodott a férfi, és érezhető vonakodással hajtott csak tovább. A jelenet valóban megejtő volt: a nő kék farmer halásznadrágban és csokoládébarna trikóban, vörös haját hátrafogva, kezét rózsaszín virágmintás ruhában sétáló kislánya vállára téve haladt, s miközben a gyorsan olvadó jégkrémet a szájához emelte, elmosolyodott valamin, amit a gyerek mondhatott. Nevetett a kislány is, a pillanat önfeledt volt, a mozdulatok a közöttük lévő, szeretettel teli kapcsolatot jelezték. A férfi szívében öröm és bánat váltotta egymást: öröm, mert tanúja lehetett ennek a szép pillanatnak, és bánat, mert annyira vágyott arra, hogy ő is részese lehessen végre valami hasonlónak. A harmincas éveinek a vége felé járt már, és határozottan boldogtalan volt. Hiába a karrier, a pénz, a szép autó, a lakberendezési magazinok címoldalára illő ház, ha nem volt kivel megosztani. Ezért inkább úton volt, egy év tizenkét hónapjából tízet biztosan utazással töltött, csak hogy ne kelljen az üres házban ülnie, és magányán keseregnie. Az egymást váltó szállodai szobákban és a tárgyalótermekben, folyamatos pörgés közepette kevésbé volt érezhető, hogy soha nem várja senki. Voltak persze nők, nem is kevesen, akik örömmel beköltöztek volna a házába, az életébe és a szívébe - nem is feltétlenül ebben a sorrendben -, de az a bizonyos igazi, az csak nem érkezett meg. Az, akivel együtt dobban a szív, együtt érez a lélek, akivel öröm együtt lenni reggel, este és éjjel, aki ugyanazt akarja, amit ő, akivel még a kompromisszum is boldogságot ad, akivel együtt végre szülővé válhat, együtt élhetik át a legnagyobb csodát, a gyermekek adta feltétel nélküli szeretetet...



A falucska régen elmaradt mögötte, közben egy kisvárosba ért. Árnyas parkolóhelyet talált, s egy tóparton kellemes vendéglőt. Miközben könnyű ebédjét fogyasztotta, arra gondolt, mennyivel jobb lenne ezt is együtt, mint egyedül. A barátai aranyifjúnak tartották, a nős férfiak titkon irigyelték kicsit, mert arra a szabadságra emlékeztette őket, amelyet picit elveszíteni éreztek, amikor megházasodtak, s a szabadság utáni vágyuk annál erősebb volt, minél kevésbé volt sikeres a párválasztás. Nem tudták és nem is gondolták, hogy mindenét, amije van, gondolkodás nélkül odaadná egy asszony szerelméért, a gyermekek öleléséért. A kávéját kortyolgatva azt számolgatta, milyen messze még a következő város, a következő munka, a következő szálloda, és közben nem tudta kiverni a fejéből a vörös hajú asszonyt és a bájos gyermeket. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy hozzájuk tartozik, hogy a nő hátizsákjában még egy jégkrém olvadozik, amellyel hozzá sietnek, hogy az asszony mosolyából, a kislány nevetéséből neki is jut egy kicsi, azután fizetett, az autójába ült és útra kelt, új utak és új remények felé.

2010. július 4., vasárnap

Új történet körvonalazódik bennem, ígérem, hamarosan nekilátok, és remélem, néhány héten belül olvashatjátok az első fejezetet. Addig is az ajánló:


* * * * *


A SZERELEM NEW YORK-BA ÉRKEZIK

Lady Anja Hamilton, Gloucester hercegének egyetlen leánya tíz Svájcban és Párizsban eltöltött év után, friss diplomáival a zsebében visszatér Londonba, ahol a város szenzációjává válik, de villámgyorsan rájön arra, hogy a város szenzációjának lenni nem feltétlenül jó dolog, ezért kereket old, és meg sem áll New York-ig, ahol az áhított ismeretlenség köntösébe bújva próbál karriert építeni és megtalálni önmagát. Mivel nemzetközi diplomáciából és újságírásból is diplomát szerzett, ambíciója a The New York Times-hoz vezeti, ahol egy véletlennek köszönhetően találkozik a lap vezető külpolitikai- és haditudósítójával, Michael Scottal, és ez a találkozás fenekestől felforgatja mindkettőjük életét…


Lady Anja Hamilton

Michael Scott


2010. július 3., szombat

A KEZDET ÉS A VÉG - IKERNOVELLÁK

Ez sem a Bűnös... folytatása. Nézzétek el nekem, hogy most sem a krimit folytatom, de bevallom, picit elakadtam azzal a történettel, nem szeretném összecsapni, így a türelmeteket kérem még egy picikét. Kárpótlásul fogadjátok szeretettel ezt a két novellát - mondhatni: ikernovellát -, mely történetek világra kéredzkedtek. Valahogyan most novellákra van ihletem inkább, és ki vagyok én, hogy ellenálljak, ha jön az ihlet...

* * * * * * * * * *

A KEZDET ÉS A VÉG



A legnagyobb csoda

Már hetek óta nem tudott aludni. Ami azt illeti, ülni, állni, feküdni, járni is nehezére esett, arról nem is beszélve, hogy lehajolni már régen nem tudott. Most is álmatlanul forgolódott az ágyban, próbált olyan testhelyzetet felvenni, ami ha nem is volt kényelmes, de legalább nem volt nagyon kényelmetlen. Hajnali 5 óra volt. Tudta, hogy ma van a nagy nap: a kényelmetlenségeknek vége lesz, és egy minden szempontból új élet kezdődik el. Néhány óra múlva elbúcsúzott a kisfiától, és majd megszakadt a szíve, amikor a gyerek zokogva kérte: - Anya, ne menj el! Hogy szerette volna a kisfiút magával vinni, de tudta, hogy lehetetlen, így a könnyeit nyelve, szorosan ölelte a gyereket, és fogadkozott, hogy hamar hazajön, és majd meglátja a kisfiú, milyen csodálatos meglepetéssel érkezik!
Már túlesett az ilyenkor szokásos procedúrán, megvizsgálta az orvos, és mindent rendben talált. Egy apró vágás – egy kis kellemetlenség -, és sodró áradatként tört elő belőle a magzatvíz. – Most már csak várnunk kell! – mosolygott rá a doktor, és elsietett, mások is várták. Eszébe jutott egy alig két évvel ezelőtti, április végi nap. Akkor is félt, mint most: akkor az ismeretlentől, most attól, hogy azt hitte, tudta, mi vár rá. Nem a fájdalomtól tartott – attól azért nem, mert nem tudta, nem tudhatta, milyen fájdalommal is jár világra hozni egy gyermeket; a bizonytalanság volt a legrosszabb, hogy tényleg minden rendben van-e a babával. Emlékszik a fájdalomra is, persze, de a legjobban az a pillanat égett az agyába, amikor – túl a fájdalmon, túl már mindenen – felsírni hallotta újszülöttjét, és bágyadtan csak annyit kért: - Doktor úr, leltározzon, kérem! - A megkönnyebbülést nem a fájdalom megszűnte hozta el, hanem az a mondat, hogy: - Ne aggódjon, Anyuka, a babának megvan mindene, és pontosan ott van, ahol lennie kell! – Soha életében nem élt még át olyan elemi, elsöprő erejű megkönnyebbülést, mint akkor. Már elhitte, elmerte hinni, hogy 40 hét minden aggodalmának vége, egészséges kisbabája született! Akkor élte át először a legnagyobb csodát, amit egy ember átélhet: új élet érkezett erre a világra!
A fájások egyre erősebbek lettek, a szülésznő ott sürgölődött körülötte, majd megérkezett az orvos is. Alig vette észre, mi történik körülötte, pedig szóltak hozzá, műszert tettek a hasára, infúziót kötöttek a karjába – felőle akár a kórházat is elbonthatták volna a feje fölül. Befelé figyelt, akkor és ott nem volt más, csak a babája és ő. Tudta, segítenie kell a babának. Csak a testére figyelt, magában bíztatva a babát, gondolatban elsuttogva százszor, ezerszer is talán, hogy mennyire szereti és várja, nagyon várja már az első találkozást. Egy minden addiginál erősebb fájás után szólt az orvos: - A következő fájásnál nyomjon, ahogyan csak tud! -, és a fájás megérkezett, ismerős volt, mintha lángba borult volna tőle a teste, mintha szétszakadt volna, és már tényleg nem létezett senki és semmi, csak nyomott, és nyomott, ahogyan tudott, és egyszer csak érezte, ahogy a baba kicsusszant a testéből, és megszűnt a fájdalom, és egyetlen hosszú percre csak az aggódás maradt. Az orvos „leltározott”, hiszen tudta, hogy most az a legfontosabb, és ő csak akkor hitte el, hogy megint megtörtént a legnagyobb csoda, amikor az orvos újra azt mondta: - Ne aggódjon, Anyuka, a babának megvan mindene, és pontosan ott van, ahol lennie kell! – És hirtelen az egyetlen sötét pontra szűkült világ kitágult, hallotta, ahogyan felsír a baba, kimerülten hátradőlt, és hirtelen annyi gondolat száguldott át az agyán, hogy egészen belezavarodott. Néhány perc telt csak el csupán, de számára óráknak tűnt, mikor egy csecsemős nővér a kezébe adott egy picinyke, sírdogáló csomagot: a kislányát. Magához ölelte a gyermeket, ujjával megsimította az arcocskáját, és életében már másodszor gondolta ugyanazt: - Igen, ezért a pillanatért érdemes élni!

Ha itt az idő

            Már hetek óta nem tudott aludni. Minden zavarta: a fények, a zajok, a törődés és az egyedüllét is. Valamiféle katatón állapotban volt, az álom és az ébrenlét határán. Sokat pihent, járni már nehezére esett, és az a fránya tüdőgyulladás sem akart elmúlni. Mélyről jövő, tüdőszaggató köhögése ma éjjel mintha csillapodott volna. Fáradt volt, nagyon fáradt. Pihenni akart, de e helyett emlékek villantak fel és zavarták meg nyugalmát. Tudta, hogy vége lesz, hogy már nincs tovább. Nem bánta, csak azokat sajnálta, akiknek bánatot okoz, ha elmegy.
            Nyolcvannyolc éves. Nehéz, küzdelmes, de gyönyörű élet állt mögötte. Voltak emlékek, amelyektől szabadult volna, de most nem lehetett. Már nem tudta fiókba zárni, mélyen eltemetni a múlt zavaró vagy szomorú pillanatait. Valaki belépett a szobájába. Érezte, hogy megfogják a kezét, simítják a homlokát. Nem tudta kinyitni a szemét, és nem ismerte fel az érintést sem. Ki lehetett: gyermeke vagy unokája, nem tudta, de nem is volt fontos. Különös álmot látott: az élete pergett le előtte, és végig kellett néznie. Volt, amit szívesen látott újra, és volt, amit szívesebben tett volna meg nem történtté. – Milyen sokszor hazudik az ember saját magának is. Nem hittem, hogy a közmondás az élet filmjéről, amit muszáj végignézni, igaz lehet – gondolta, miközben néhol pironkodva próbálta magát távol tartani a saját múltjának képeitől. Persze nem volt minden kép kellemetlen, sőt, a többségük kifejezetten kellemes volt. Látta magát fiatal lányként, csinosan, optimistán, tele hittel és reménnyel, látta asszonyként, édesanyaként, karjában a gyermekeivel, nagymamaként, ahogyan az unokáit dédelgette, és dédnagymamaként nem is olyan régen, az első dédunokája születésekor. Ezeket a képeket boldogan nézte végig, nem érezte, hogy kudarcot vallott. Látott mást is: hosszú évek keserves útkeresését, a sok hamvába halt próbálkozást, hogy kiderüljön, melyik út is az övé, melyik út vezet a kiteljesedéshez. Anyaként persze megtalálta a boldogságot a gyermekei mellett, de valami mindig űzte, hajtotta, egy furcsa, belső hang arra bíztatta, hogy nem elég csak szülőnek lenni, másfajta tehetsége, áldása is van, hát használja. Eltartott egy darabig, amíg rájött: az írás, a mesélés képessége az övé. Nehezen gyűjtötte össze a bátorságot ahhoz, hogy a világ elé álljon a történetekkel, melyek a szívéből, a lelkéből törtek elő, de amikor megtette, a világ meghálálta, és ajándékot is kapott a sorstól. Megtehette, amire mindig is vágyott: hogy írjon, csak írjon, és a mesék, amelyeket annyira szeretett, örömet okoztak másoknak is. Közben felnőttek a gyerekei, boldog, sikeres életet éltek, megszülettek az unokák, gyönyörű, okos felnőttek lettek ők is, és néhány hónapja egy új jövevény, egy pici fiú is érkezett a családba. Nem hitte volna, hogy megéri a dédunokája születését. Csodálatos, összetartó családja volt, olyan, amilyenre mindig is vágyott.
            A film fakulni látszott annál a képkockánál, ahol a pici fiút először a karjába vette. Vakító, fehér fényt látott helyette. Most megrettent: mégis maradni akart. Imádta a gyerekeit, az unokáit, a picurkát, és elképzelni sem tudta, milyen lehet az a létforma, ahol ők nincsenek ott egymásnak. Ellenállt hát, de hasztalan: a fény vonzása erősebb volt. Hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe. Lelke kilépett a testéből, és a fény felé repült. Átölelte, körbevette a ragyogó, fehér fény. Egy pillanatra nagyon egyedül érezte magát, azután ismerős arcokat látott a fényben: a szüleit, a nagyszüleit, rokonokat, barátokat, rég eltávozottakat, mindenkit, akit valaha szeretett, de akiktől el kellett búcsúznia. A búcsú ideje most számára is elérkezett. Visszanézett, látta, hogy az ágyát körbeállják a családtagjai, látta a könnyeket, érezte a fájdalmukat, de tudta, hogy a fájdalom enyhül, a bánat idővel elmúlik, mert akit nem felejtenek el, az nem hal meg igazán, és ő aprócska, pislákoló lángként ott ég majd mindnyájuk szívében.