Ab alkotása

1940, július 22

Kedves John,
nagyon Kedves John,
ó, én édes Johnom!

Már vagy századjára olvasom a leveled, a postás csak nagyon későn hozta el, nevetnél, ha látnád mennyire ütött-kopott. Tele van karcolással,és a pacák hihetetlen foltokat képeznek: olyan, mintha a postakocsiban járt volna maga Picasso, hogy megfessen minden arcot, amit a kézbesítés során csak látott.

Bevallom, először féltem a borítékhoz érni.

A valóság olyan élesen vágott a mindennapjaimba, nem akartam tudomásul venni, hogy már nem vagy itt, hogy már nem vagy velem, még akkor is, ha hiányodat leginkább a helyi vegyeskereskedés kínálatában érezzük, és ez most nem költői többes. Büszke vagyok rád. Azt mondtad, nem tettél semmit a közösségért, hát ünnepélyesen leírom neked itt és most, hogy a te segítségeddel még ma is jóval nagyobb kínálatból választhatunk, legyen az gyümölcs, vitamin vagy gyógyszer. Nem is tudod, mennyit jelent ez számunkra, hogy mennyit jelentett ma, és később mennyit fog.

Ha látnád, hol vagyok! Itt ülök az üveggyár szélén, az északi falait sajnos lebombázták, de itt délre, pont, ahonnan a tájat csodáltuk sokszor, még minden olyan, mintha épp és kerek lenne a világ. A barackfa kivirágzott, rózsaszín szirmai ránevetnek a háta mögött éktelenkedő kormos csonkokra, a madarak csak úgy dalolnak, ha rászállnak. Fütyülnek a háborúra, és fütyülnek a hírekre, az elkallódott postára, a sírokra és a sírógörcsökre, a távolban zúgó repülőkből ránk szálló pusztító robbanások zajára.

Ha madár lennék, elszállnék hozzád. Tudom, most kinevetsz, ehhez hasonló szentimentális vallomásokon kacagtunk sokat, mikor a moziból hazafele menet eljátszottuk, mi is szerelemesek vagyunk. S most, ahogy már százegyedjére is a leveled olvasom, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jó lett volna, ha nem csak játszadozunk az élettel, hanem meg is éltük volna azt…

Mostanában sokat álmodozom, s látod, most is azt képzelem, hogy egy fának veted a hátad, és a levelem olvasod. Én a kedvenc kék kartonruhám viselem, a hajam kicsit rövidebb és bodorabb, mint mikor elbúcsúztunk. Tudom jól, nem láthattál sokáig, hisz akkor körbevett a családod, én meg csak a barátod vagyok, apró pici pont, az ünneplő tömeg gyűrűjében. Nem várhattam, hogy külön hozzám szólj, hogy bátorságot önts belém, hogy megölelj, még ha annyit is készültem rá. Azt hiszem, tetszettem volna, azon a napon, és úgy hiszem, most is tetszenék neked, mert bár igaz, nem a legutolsó divat szerint öltözködöm- idén az a sikkes, ha a nők munkásruhába bújnak, hallottál már ilyet? – de a városunkba tévedt katonák szerint még mindig üde színfoltot képezek a gyártósor alkatrészei között.

Most biztosan elmosolyodtál, és talán nem fog elfancsalodni az a mosoly, ha leírom, minden levelem ebben a ruhában írtam. Ezzel ünnepeltem, hogy gondolhatok rád, hogy szólhatok hozzád, hogy beszélhetek veled, és bár nincs felőled másfél éve hírem, és az utolsó leveled talán ezerszer is elolvasom, míg újabbat kapok, nem adom fel.
Látod, most tanultam meg az állhatatosságot. És valahogy mégis úgy érzem, nem örülsz neki.
Azt hittem, azt gondoltam, hogy itt fogok ülni minden vasárnap délután, teleírok egy papírt banális apróságokkal, keresek egy épp üveget, hogy belerakjam, és leúsztatom a folyón.
De John, a háború ide is elért, a borzalmas újságcikkek valósággá váltak, és rettegek. Már nincs épp üveg a gyárban, csak egy, csak egyetlen egy maradt az ezerből. Millió szilánkra törött az álmom, millió szilánkra szakadt a világ és nem vagy itt, hogy összeragaszd. Én nem vagyok jó a ragasztásban, tudod jól, hogy mindig összemaszatolom a kezem, rossz mozaikot helyezek rossz mozaikra, tudod jól, hogy képtelen vagyok rá, miért hiszem azt mégis, hogy arra vársz, mindent rendbe hozzak?

Augusztus 4. Péntek este

Most otthon vagyok, légi támadástól nem tartunk, szürke felhő fátyolozza el a holdat, és az esti szél igazi vihart hoz. Igazi villámok és igazi mennydörgések! Hitted volna, hogy örülni fogok ennek? Mindig kinevettél, amikor a takaró alá bújtam, de a villanás fénye, akár a háború, még oda is bebújt, és bebújt a pupillád mögé is, visszatükröződve, mint egy veszélyes átok.
Tudtam, éreztem, amikor azon az estén bámultalak, hogy elveszítelek.
De nem mondtam semmit sem, csak néztük egymást, s mikor egy óriási dörrenés megrezgette az ablakokat, nevetni kezdtünk. Emlékszem, a hatalmas esőcseppekre, arra, ahogy a bagoly idegesen huhukkolt a padláson, te pedig felbotlottál az orvosi könyveidben, miközben felém igyekeztél. Sokszor eszembe jut ez a jelenet, miközben az óvóhelyen várom a tombolás végét. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy csak mi, emberek tombolunk, a természet önmagában nem ilyen kegyetlen.

Reggel láttam apádat, ahogy egyenes derékkal lesántikált a főtér melletti kávézóba. Nem tűnt öregebbnek, csak vékonyabbnak, a szeme kifejezéstelenül pásztázta a szembejövők arcát, úgy, mintha folyton kérdezni szeretne, mégsem hallani tőle egy árva szót sem.
Még most sem felel a köszönésemre, és már három hónapja gyászruhát hord.

A menyasszonyod most is gyönyörűséges, olyas valaki, akiről regényeket írnak, nem kétséges, hogy szép lesz a jövője, és most már én is hinni akarok ebben, mert akkor még talán látlak. A varrodában dolgozik, az ő finom kezéhez nem is illik a gépzsír. Bezzeg az enyémek mindig zsírosak, még akkor is zsírosnak érzem őket, amikor már rég megmosakodtam. Sok katona jár errefelé. Vannak kedvesek, vannak erőszakosabbak. John, könyörgöm, sose vess meg. Neked, és nekem sokszor kell olyat tennünk ezekben a napokban, amire azt hittük, képtelenek vagyunk. Mégis olykor azt hiszem, nem kellene elbújnom a bombák elől. Néha már várom is őket, mint a viharokat.

Azt írtad- másfél éve-, hogy szeretnéd tudni, mi van rajtam, és mit látok. Hát tessék parancsolni, fenséges uram, számomra öröm, minden kívánsága!
Mára fehér kesztyűt vettem fel, a ruha már megint ugyanaz, - nagyon sajnálom-, viszont ma egy kedves ismerőst, a drapp magas sarkú cipőm viselem, pont azt, amiben egyszer úgy kibicsaklott a bokám, hogy neked kellett hazacipelned. Emlékszem, akkor szitált az eső, - most verőfényes délután van-, és emlékszem a kalapodról a vállamra csurgó cseppekre, a szemedre, ahogyan sötéten az arcomra pillantott, az illatodra, és arra, ahogy az orrod alatt mosolyogsz. Később azt mondtad, akkor ötlött először a fejedbe a gondolat, hogy túl sok cukorkát csensz nekem. Folyton csipkelődtél velem, ugye a jövőben is fogsz?

Kinyílt az ablak. Kivágta a huzat, és a papír itt himbálózik a kezemben. Tiszta paca az egész, látod, pont úgy, mint a boríték, ami tőled érkezett.

Talán megtalálja a párját.

Talán lenyúl az égből az Isten, és ha kész lesz a fejed tetejére pottyantja.
Talán holnap már meg is kapod… Vagyis nem; holnap még nem. Holnap úgy sem lesz erőm befejezni…

Október 2. Vasárnap

Minden fekete. Lefekszem, és hallgatom a szívverésem, hátha megáll magától.

Két nappal újév előtt, a kávézó teraszán ülve

A téren nem változott semmi…
Nem, mégsem hazudok, minden, minden más… A péknél hosszú sorok állnak délelőtt tízig, addig osztják a fejadagot, utána már csak a gyerekek játszadoznak a kemencékből kiáradó, gyomorkorgató, kenyérillatú melegben. Most épp két fiú rajzol ugráló-iskolát a járda szegletébe; az egyik nagyban hasonlít a bátyádra, a szeme zöld, élénken csillogó, fekete haja bodrosan fölfelé áll, és minden egyes nevetésébe beleremegek.

Az emberek mostanában sokat nevetnek. Azt mondják, muszáj, kell nekik. Nekem nincs szükségem rá.

Nemrég a mozi helyén tátongó lyuk mellé sétáltam, arra gondolva, ott fejezem be a levelem, de még annyi mindent le szeretnék írni!

Azt is, hogy nincs jogom hozzád, és nincs jogom gyászolni.
Apád megannyiszor mondta, és lehet, igaza van.
Most, hogy rájöttem, nem mondhatom többet el, amit eddig sem mertem, most tudom csak, mennyire szörnyű ennyi éven át magamban cipelni azt a pár pillanatot, amiről könnyelműen azt hittem, egy boldog jövő kezdete lehet. Szerettelek. De az idő múlt időt gyártott minden szavamból. Más jövendőbelije vagyok.
Ő egy londoni kereskedő fia, gazdag, megment engem és megmenti a családot, nem fogunk éhezni, tetőt ad a fejünk felé. Nevetni fogsz, ragasztókat árul. És most annyi lyuk tátong mindenütt!

Mellettem, egy élénkszínű virágláda, fáj a színessége. Az asztalokra terített kockás abroszt meglengeti a fagyos szél. Virág nincs sehol, csak a kezemben.

A sírodra vettem.

De elküldök a levélben pár szirmot is. Hogy mindenképp megkapd…

Március tizenhat

Várod vajon a levelem? Várod-e az utolsót?

Megígértem magamnak, hogy ma végre befejezem…

Már csak tizenhét nap van az esküvőmig. Charles, leendő jövendőbelim, lovagom, megmentőm, most vidéken van, felméri a károkat. Mintha az életeknek, az elveszett napoknak pénzbeli értéke lenne… Adrian visszatért a francia frontról, hosszan mesélte Normandiát, és rendkívül csalódott, amiért nem láthatott. A bátyád még most sem érkezett meg, a hivatalos szöveg szerint ő és te több ezer katonával együtt eltűntetek valahol Verdon előtt…

Charles gyakran emlékeztet rád, arra, hogy milyen nem voltál soha.
Amikor a filmhíradó nézése közben megfogja a térdemet, és marka egyre feljebb araszol, arra gondolok, bár ne lett volna vége a háborúnak, mert akkor még remélhetnék, de most már nincs remény. Charles jó ember. Jó apja lesz a focicsapatnyi fiának, akiket tőlem kíván. Én nem kívánok tőle semmit sem. Áru vagyok, és a jó portéka nem reklamál.

Megtaláltam egy könyvedet, amit a szüleid még nem osztogattak el. Charles sosem olvas semmit, így neki oda nem adhatom. Nem is tudom, miről beszélhetnék vele, bár ő nem a beszélgetésben erős. Bevallom, néha iszonyúan fáj a szorítása, bebeszélem magamnak, csak azért, mert nem te vagy az.

John, már megint esik. Ne nevess, ismersz, szeretek az időjárásról csevegni.
Szeretnék még egyszer egy nagyot kacagni veled. Mennyiszer, mennyiszer nevettünk az esőben! Az eső voltál te, meg én. Misty mindig napsugár volt, s mivel untad a szendergő, szürke felhőket, hát őt jegyezted el. Már nem haragszom, csöppet sem neheztelek, és ő sem szomorkodik. Pár hónapja párra talált, nagyvilági úrnője a Gallawayi Gumiabroncsgyárnak, és még hat szabóműhelynek.
Nekem is túl kell lépnem valahogy.

Fúj a szél, megrezgeti a zsalugátereket, és arra gondolok, képtelen vagyok rá. Azt mondják, elfelejthetünk mindent, de én nem várom, hogy bekövetkezzék. Természetellenes lenne téged kiszakítani belőlem. Nem vagyok kész rá, hiába mondja mindenki, hogy igen, ők nem érzik azt, amit én.
De mégis, bárhogy villámlik, és bárhogy dörög, be kell fejeznem a levelem. Hisz már egy éve írom, a palack itt van a polcomon, minden egyes reggel megtörülgetem, bámul rám, mint egy torz bálvány a rózsafa-asztal tetején.

Miért nem írsz, miért nem szólsz semmit?

Írd azt, hogy jól vagy, hogy elvettél egy francia nőt, hogy szakajtónyi gyereked van, de írj valamit nekem, könyörögöm! Bánts meg, nevess a képembe, mondd azt, hogy az a pár pillanat, amiben hittem délibáb volt, tegyél bármit, csak add, hogy higgyek kicsit a létezésedben!

Kopognak. A könnyeket letörlöm. Társaságban én is mosolygok.

Már megint álmodozom. Azt képzelem, hogy te vagy az ajtó túloldalán…

Még két koppanás, még egy.

Ha nem te vagy, becsapom az ajtót, és folytatom a levelet, lezárok mindent, és a palackkal elbúcsúzom. Ha te vagy az ott, akkor minden ennyiben marad.

Kopp- kopp, zörgetnek. Remeg a kezem, remeg a karom. Reszketek.

John, várod az utolsót? Vajon várod-e az utolsó levelem?
Várj még, ne válaszolj, kinyitom az ajtót, és utána folytatom…

Megjegyzések:

Kicsit hosszú lett, de nem rovom fel neked. Szerelmes levél ez is, de valahogy mégis más. Nem találtak egymásra, pedig a szerelem ott volt az orruk előtt. Nagyon szépek voltak a leírások, nekem tetszett. De hogy a végén nem tudtuk meg, ki kopog! Jaj, még mindig ezen gondolkodom! Gratulálok, csak így tovább!   

* * *

            Nagyon szép történet, érett fogalmazásmód. Váratlan volt számomra a viszonzatlan szerelem ötlete, de nagyon tetszett. Rendkívül fantáziadús fordulatokat írtál a történetben, sorról-sorra egy-egy új meglepetést. Gratulálok!