„Este van, este van, ki ki nyúgalomba!” –
jutottak eszébe Arany János szavai, mikor a konyhában egy bögre illatos
gyümölcsteával az asztalhoz ült. Majdnem kilenc óra volt, besötétedett, és
végre a gyerekek is elaludtak, csend borult az otthonára. Lezajlott a „kis esti
elmebaj”, ahogy magában azt a néhány órát hívta, ami hétköznap a gyerekekkel
töltött estéit jelentette. Imádta a gyerekeit, talán túlságosan is szerette
őket, és mint a gyerekek általában, ezzel gyakran vissza is éltek. Nem volt elég
következetes, tudta jól, de tehetetlen volt: fia mosolyától, és lánya szemének
csillogásától mindig ellágyult, és nem is volt ereje mindig minden meccset „végigbokszolni”
a gyerekekkel.
De
most csend volt és nyugalom. Esténként, amikor a gyerekek már aludtak, még mielőtt
őt is legyűrte volna a fáradtság, rövid időre magára maradhatott a
gondolataival. Ilyenkor nem hallatszott az „Anya, anya!”, és nem kellett főnökei,
kollégái rendelkezésére állnia, senki nem akart tőle semmit – ezek voltak az ő
pillanatai. A teába kortyolt,
cigarettára gyújtott, és miközben a konyhaszekrényt bámulta, fejében egymást
kergették a gondolatok. Gyomrában nem enyhült a görcs, marokra fogta a
feszültség. Arra gondolt, amire mindig: vajon meddig bírja még, hol van az a
határ, amit már nem tud átlépni, ahol már nem győzhet? Ezek voltak azok a
pillanatok, amikor magánya súlya is szinte elviselhetetlen teherként nehezedett
rá. Százszor olyan nehezek a terhei, mint annak, akinek van kivel megosztania.
Régóta, túlságosan is régóta egyedül volt már, minden döntést egyedül hoz meg,
minden felelősség őt terheli. Törődött a gyerekeivel, a családtagjaival, a
barátaival, de vele ki törődik? A külvilág a határozott nőt látta, aki keményen
helyt áll a munkájában és családanyaként is, karakánul képviseli a véleményét,
igyekszik a gyerekeit megóvni minden bajtól, de érezte, egyre nehezebb
elrejtenie a félelmeit, a csalódottságát és a fájdalmát. A fegyelmezettség
álarca egyre inkább repedezett rajta, torkát sírás szorongatta akkor is, ha nem
bántották, a mosoly is ritka vendég volt az ajkán.
Arra
gondolt, mi az, amitől ennyire kikészült, hiszen az élettel való küzdelemben
több évtizedes rutinja van, a felelősség sem újdonság számára, hiszen még
szinte gyerekként kellett önállóvá válnia, megedzette a sorsa, mi az, amitől
úgy érezte, elfogyott az energiája, és ismeretlen rettegés fojtogatja? A tudat,
hogy hamarosan elveszíti az állását. Azt a munkát, ami eddig is csak szűkösen
biztosította a megélhetésüket, és ami nem jelentett biztonságot, kiutat a sárga
csekkek szorongató tengeréből, nem volt álommunka sem, nem adott annyi
sikerélményt, amennyire vágyott, de legalább volt, és arra a kevésre, amit a
konyhára hozott, legalább biztosan lehetett számítani. Eddig. Most tudja, hogy legfeljebb
két hónap még, amíg tudja, hogy reggel merre induljon, miután iskolába vitte a
gyerekeket, és azt is tudta, hogy a fizetése hónap elején rendben megérkezik a
bankszámlájára.
Nem
mostanában derült ez ki, hetek, hónapok óta állást keres, egyelőre
sikertelenül. Csalódottsága annál is nagyobb, mert nem pusztán munkára vágyik,
bármire, amit megfizetnek, olyan állást szeretne, ahol pont őrá van szükség,
arra, amit ő tud, a tapasztalataira, a képességeire, mindarra, amitől ő az,
aki. Nem a papírjaira, nem arra, amit nem tud nyújtani, hanem arra, amit tud –
és az nem kevés! Amióta dolgozik, mindig arra vágyott, hogy a munkája olyan
legyen, amit szívvel-lélekkel végezhet, kihívást keres, olyan helyet, ahol
küzdeni kell, de a küzdelem végén elismerés és megbecsülés várja, ahol a
szívét-lelkét beleadhatja abba, ami sokkal, de sokkal több lehet a számára,
mint egyszerűen csak munka. Egyszer eddigi életében mindez megadatott neki, és
most attól fél, hogy többet nem találja a helyét. De ha igazán őszinte akar
lenni önmagához, minden feszültsége abból ered, hogy attól fél, semmilyen
munkahelyet nem talál. Az álmai rémálmok, a tehetetlenség bénító, mert itt és
most nem igazán rajta múlik, lesz-e megoldás erre a problémára.
A
következő bögre teánál azt teszi, amit akkor szokott, ha úgy érzi, segítségre
van szüksége. Tudja jól, hogy az ő életében neki mindig és mindenért küzdeni
kell, de azt is tudja, hogy még sincs egyedül. Ha úgy érzi, mindent megpróbált,
a lehetőségek elfogytak, a remény utolsó morzsáival azokat szólítja, akik még
nem hagyták cserben:
-
Kedves őrző és segítő angyalok! Ti, akik vigyázzátok a lépteinket, és akik
megóvtok bennünket attól, hogy nagyobb bajunk essék annál, mint ami ahhoz kell,
hogy tanuljunk a hibáinkból, kérlek, segítsetek nekem újra! Tudjátok, mit érzek,
és mit gondolok, előttetek nincsenek titkaim, azt is tudjátok, mitől félek, és
mire vágyom! Az életemben most becsukódni látszik egy ajtó. Mindennél nagyobb
szükségem van arra, hogy kinyíljon egy másik ajtó, és hogy a másik ajtó mögött
megtaláljam a lehetőséget arra, hogy tovább küzdhessek! Nagy feladatom van az
életben, két gyerek sorsa függ az én sorsomtól. Nem kérek többet annál, mint
amennyit kaphatok, csak az esélyt kérem, semmi mást, az esélyt, hogy tovább
mehessek előre az utamon! Köszönöm, hogy mellettünk álltok, köszönöm, amit
adhattok nekünk!
A
szavak elfogynak, talán nem is lenne igazán szükség rájuk, hiszen azok, akiknek
az üzenet szól, megértik az érzést, a gondolatot is. A kimondott szavak annak
kellenek, aki most bizonytalan és fél, de tudja, hogy a reményt nem adhatja
fel, mert addig, amíg csak él, neki küzdenie kell!
