Gondolatok a reményről

„Este van, este van, ki ki nyúgalomba!” – jutottak eszébe Arany János szavai, mikor a konyhában egy bögre illatos gyümölcsteával az asztalhoz ült. Majdnem kilenc óra volt, besötétedett, és végre a gyerekek is elaludtak, csend borult az otthonára. Lezajlott a „kis esti elmebaj”, ahogy magában azt a néhány órát hívta, ami hétköznap a gyerekekkel töltött estéit jelentette. Imádta a gyerekeit, talán túlságosan is szerette őket, és mint a gyerekek általában, ezzel gyakran vissza is éltek. Nem volt elég következetes, tudta jól, de tehetetlen volt: fia mosolyától, és lánya szemének csillogásától mindig ellágyult, és nem is volt ereje mindig minden meccset „végigbokszolni” a gyerekekkel.

         De most csend volt és nyugalom. Esténként, amikor a gyerekek már aludtak, még mielőtt őt is legyűrte volna a fáradtság, rövid időre magára maradhatott a gondolataival. Ilyenkor nem hallatszott az „Anya, anya!”, és nem kellett főnökei, kollégái rendelkezésére állnia, senki nem akart tőle semmit – ezek voltak az ő pillanatai.  A teába kortyolt, cigarettára gyújtott, és miközben a konyhaszekrényt bámulta, fejében egymást kergették a gondolatok. Gyomrában nem enyhült a görcs, marokra fogta a feszültség. Arra gondolt, amire mindig: vajon meddig bírja még, hol van az a határ, amit már nem tud átlépni, ahol már nem győzhet? Ezek voltak azok a pillanatok, amikor magánya súlya is szinte elviselhetetlen teherként nehezedett rá. Százszor olyan nehezek a terhei, mint annak, akinek van kivel megosztania. Régóta, túlságosan is régóta egyedül volt már, minden döntést egyedül hoz meg, minden felelősség őt terheli. Törődött a gyerekeivel, a családtagjaival, a barátaival, de vele ki törődik? A külvilág a határozott nőt látta, aki keményen helyt áll a munkájában és családanyaként is, karakánul képviseli a véleményét, igyekszik a gyerekeit megóvni minden bajtól, de érezte, egyre nehezebb elrejtenie a félelmeit, a csalódottságát és a fájdalmát. A fegyelmezettség álarca egyre inkább repedezett rajta, torkát sírás szorongatta akkor is, ha nem bántották, a mosoly is ritka vendég volt az ajkán.

         Arra gondolt, mi az, amitől ennyire kikészült, hiszen az élettel való küzdelemben több évtizedes rutinja van, a felelősség sem újdonság számára, hiszen még szinte gyerekként kellett önállóvá válnia, megedzette a sorsa, mi az, amitől úgy érezte, elfogyott az energiája, és ismeretlen rettegés fojtogatja? A tudat, hogy hamarosan elveszíti az állását. Azt a munkát, ami eddig is csak szűkösen biztosította a megélhetésüket, és ami nem jelentett biztonságot, kiutat a sárga csekkek szorongató tengeréből, nem volt álommunka sem, nem adott annyi sikerélményt, amennyire vágyott, de legalább volt, és arra a kevésre, amit a konyhára hozott, legalább biztosan lehetett számítani. Eddig. Most tudja, hogy legfeljebb két hónap még, amíg tudja, hogy reggel merre induljon, miután iskolába vitte a gyerekeket, és azt is tudta, hogy a fizetése hónap elején rendben megérkezik a bankszámlájára.

         Nem mostanában derült ez ki, hetek, hónapok óta állást keres, egyelőre sikertelenül. Csalódottsága annál is nagyobb, mert nem pusztán munkára vágyik, bármire, amit megfizetnek, olyan állást szeretne, ahol pont őrá van szükség, arra, amit ő tud, a tapasztalataira, a képességeire, mindarra, amitől ő az, aki. Nem a papírjaira, nem arra, amit nem tud nyújtani, hanem arra, amit tud – és az nem kevés! Amióta dolgozik, mindig arra vágyott, hogy a munkája olyan legyen, amit szívvel-lélekkel végezhet, kihívást keres, olyan helyet, ahol küzdeni kell, de a küzdelem végén elismerés és megbecsülés várja, ahol a szívét-lelkét beleadhatja abba, ami sokkal, de sokkal több lehet a számára, mint egyszerűen csak munka. Egyszer eddigi életében mindez megadatott neki, és most attól fél, hogy többet nem találja a helyét. De ha igazán őszinte akar lenni önmagához, minden feszültsége abból ered, hogy attól fél, semmilyen munkahelyet nem talál. Az álmai rémálmok, a tehetetlenség bénító, mert itt és most nem igazán rajta múlik, lesz-e megoldás erre a problémára.

         A következő bögre teánál azt teszi, amit akkor szokott, ha úgy érzi, segítségre van szüksége. Tudja jól, hogy az ő életében neki mindig és mindenért küzdeni kell, de azt is tudja, hogy még sincs egyedül. Ha úgy érzi, mindent megpróbált, a lehetőségek elfogytak, a remény utolsó morzsáival azokat szólítja, akik még nem hagyták cserben:

         - Kedves őrző és segítő angyalok! Ti, akik vigyázzátok a lépteinket, és akik megóvtok bennünket attól, hogy nagyobb bajunk essék annál, mint ami ahhoz kell, hogy tanuljunk a hibáinkból, kérlek, segítsetek nekem újra! Tudjátok, mit érzek, és mit gondolok, előttetek nincsenek titkaim, azt is tudjátok, mitől félek, és mire vágyom! Az életemben most becsukódni látszik egy ajtó. Mindennél nagyobb szükségem van arra, hogy kinyíljon egy másik ajtó, és hogy a másik ajtó mögött megtaláljam a lehetőséget arra, hogy tovább küzdhessek! Nagy feladatom van az életben, két gyerek sorsa függ az én sorsomtól. Nem kérek többet annál, mint amennyit kaphatok, csak az esélyt kérem, semmi mást, az esélyt, hogy tovább mehessek előre az utamon! Köszönöm, hogy mellettünk álltok, köszönöm, amit adhattok nekünk!

         A szavak elfogynak, talán nem is lenne igazán szükség rájuk, hiszen azok, akiknek az üzenet szól, megértik az érzést, a gondolatot is. A kimondott szavak annak kellenek, aki most bizonytalan és fél, de tudja, hogy a reményt nem adhatja fel, mert addig, amíg csak él, neki küzdenie kell!