MOTTÓ:

"OLVASSA, AMIT ÍRTAM, AZ OLVASÁS ÖRÖMÉÉRT! BÁRMI EGYEBET TALÁL BENNE,
ARRÓL ÁRULKODIK, AMIT MAGÁVAL HOZOTT AZ OLVASÁSHOZ."
(ERNEST HEMINGWAY, IRODALMI NOBEL-DÍJAS AMERIKAI ÍRÓ)

"VONZ AZ ÍRÁS, A REJTÉLYESSÉGE, AZ, AHOGY A SZAVAK EGY OLDALON ÖSSZEKAPCSOLÓDNAK, HOGY KÉPET ALKOSSANAK, KIFEJEZZÉK A LÉNYEGET, VAGY CSAK OTT LEGYENEK ÉS MUZSIKÁLJANAK."
(NORA ROBERTS AMERIKAI ÍRÓNŐ)

2011. február 16., szerda

Huszonnégy óra


Hajnali háromnegyed ötkor édes álmomba durván törnek be a legújabb slágerek hangjai a rádióból. Még tizenöt-húsz perc szundi-üzemmódban, azután szembe kell néznem a valósággal: fel kell kelni. Az első tétova léptek a kávéfőzőhöz vezetnek, a robotpilóta-üzemmód is működik, illatos, éltető nedűvel telik meg a kávéscsésze, amit kómás állapotban kortyolgatok el. Az ablakon túli világ sötét és hideg, még a nap sem kelt fel, fölöttébb igazságtalannak érzem, hogy nekem viszont ki kellett ugranom az ágyból. Az egyetlen pozitívum hajnalban, hogy ilyenkor még csend van körülöttem – ez az egyetlen ilyen időszaka a napnak -, és amennyire a félkómás állapot engedi, néhány percig zavartalanul elmélyülhetek a gondolataimban. A nagyüzemi szendvicskészítés közben már szól a rádió, a hat órai hírek figyelmeztet arra, hogy álljak neki a gyerekébresztő kakaókészítésnek.
A gyerkőcökbe nem egyszerű életet lehelni, a sötét, hideg hajnalon meglehetős húzódozás után hajlandóak csak kibújni az ágyból. A következő háromnegyed óra sohasem eseménytelen, mantrázom, mint minden reggel ugyanazt: „kakaózás, fogmosás, öltözködés, … az táskák rendben vannak-e, … igyekezzetek, mert elkésünk, … nem piszkáljátok egymást, ugye, … mi az, hogy hol a nadrágod, hát ahová tetted, fiam, … kislányom, a hajgumizáshoz fésű és gumi kell, na meg az, hogy egy percre állj ide elém, … mindjárt hét óra, már megint el fogok késni … és így tovább, és így tovább. Az ajtón persze mindig az utolsó utáni pillanatban robbanunk ki, így az iskoláig tartó tizenöt perces gyalogutat többnyire futólépésben tesszük meg. Gyors puszi váltás, és „legyetek jók, vigyázzatok magatokra, Dóri, mosolygós arcot kérek az üzenőbe, Gábor, az tanuláson járjon az eszed, ne a rosszalkodáson” után tovább rohanok a munkahelyemre.
Nyolc óra gyerekmentes időszak következik, na jó, néha kicsit több, malenykij robot, egy kórházi osztályon. Sok munka, kedves, és kevésbé kedves betegekkel, kedves, és kevésbé kedves orvosokkal, a nővérek rendesek, de néha a stressz miatt azért nehéz velük is. Folyamatos harc a körülményekkel, a kórházvezetéssel, azzal, hogy mindig pont az nincs, amire éppen szükség lenne, és hogy „pénz, paripa és fegyver” helyett a betegellátáshoz hülye körleveleket és utasításokat, szabályzatokat kapunk, és persze rengeteg értelmetlen, időt rabló feladatot.
A kórházból mindig az utolsó pillanatban indulok el, és sohasem érezhetem azt, hogy mindennel végeztem, a másnap tiszta lappal indul, hiszen a tornyosuló feladatokra inkább csak rácsukom az ajtót. Rohanás az iskolába a gyerekekért, közben egy gyors bevásárlás, a vacsora és a másnapi ellátmány beszerzése. Hazafelé mind a két gyerek egyszerre beszél, hiszen mindkettőnek ugyanolyan fontos, hogy elmeséljék, mi történt velük napközben. Úgy érzem, hogy az őrült hangzavartól szétrobban a fejem. Hazaértünk, és én olyan szépen kérek tíz perc nyugalmat és csendet, amíg megiszom egy kávét, felkészülve az esti műszakra, de ez azért ritkán szokott összejönni, hiszen a gyerekek vagy egymást macerálják, vagy engem. A leckeellenőrzés és a tanulószobán el nem készült leckék abszolválása szintén nem egyszerű feladat, lévén a gyerekeimet ilyenkor már gyakorlatilag bármi jobban érdekli annál, mint hogy újra elő kelljen venni a tankönyveket, de ez kötelező program, nem opcionális, úgyhogy működnie kellJ.
Vacsorakészítés közben némi családi és/vagy társasági élet telefonon – nekem is szükségem van néha arra, hogy meghallgasson valakiJ -, a vacsora és a fürdés (és a kiskorúak rábeszélése a fürdeni menésre) után már csak a nyolc órától kb. háromnegyed kilencig tartó permanens rimánkodás van hátra az esti programról – természetesen a gyerekeimnek könyörgök, hogy menjenek végre lefeküdni, azután, ha már az ágyban vannak, fogják be az édes kicsi szájukat, és aludjanak végre, mert nagyon hamar eljön a reggel, és újra kelni kell…
Mire elcsendesedik minden körülöttem, már én is szinte alszom, az esti filmet megnézni esélyem sincs – nem baj, mire való a tévéműsorok rögzítésének lehetősége, igaz, hogy mindig van ötven órányi felvett műsor, amelyeket sohasem fogok tudni megnézni, csak törlődnek egymás után. Elalvás előtt még eszembe jut, hogy ma sem írtam - pedig írni tényleg nagyon szeretek -, és nem jutottam el egyik kedvenc blogomra sem olvasni – pedig van ám kedvenc blogom, rengeteg! -, de, ahogy mondani szokták, ahogy a fejem leér a párnára, már alszom is… és háromnegyed ötkor újra megszólal a rádiós ébresztőóra, és az őrült körforgás kezdődik elölről.
Huszonnégy óra. Egy nap az életből, ez az életem.

8 megjegyzés:

b.m.grapes írta...

Azt hiszem, még nem is olvastam tőled ennyire vicces írást:)))

Nagyon szépen összeszedted a napodat. Szupi volt az üzemódok felsorolása, fokozása:)))
Vigasz: nálam is törlődik jópár film, és az én gyerekeim soha nem feküdtek le kilenckor.
Most már alaposan rám vágnak, én vagyok a házi mormota.

Telefonos családi élet: mindenki mondja, hogy felbomlanaka kapcsolatok,de ha nem lenne telefon, akkor egyáltalán nem lenne kapcsolat. Még ez a mód is jobb, mint a semmi.

Klassz írás volt:-D

Katarina írta...

Kedves Grapes, köszönöm:-D Meglep, hogy viccesnek találtad, én meg pont azon gondolkodtam, hogy talán egy kicsit depis lett ez az írás, mert úgy "hangzik", mintha az örömök kimaradnának az életemből, pedig ez azért egyáltalán nem így van - éppen ezért lesz folytatás, jön "Az érem másik oldala" is:-D

b.m.grapes írta...

Depis? Igen, tudom, hogy az a helyzet, de talán mert én is hasonlókat élek át, és mindig mondom, hogy a sok kesergés megöl, mega fogalmazásod, előadásmódod valahogy ironikussá, élvezhetővé tette a kellemesnek egyáltalán nem mondható élethelyzetet.
Hajnali kelés? hajaj:((( Na pl abból szerencsére most kimaradok. talán már ledolgoztam előre Bellával :-DDDD

Artair McKnight írta...

Hm... a barátnőm az ilyen dolgoktól fél, ha esetleg egyszer családanya lesz. Hogy nem lesz idő meg energia a gyerekekre, nem is nagyon akarna gyereket, jaaaaj-minden-nehéz-lesz! Háááát, én meg vágyom egy ilyen családi életre! XD Persze még nem most rögtön, még fiatal vagyok... :P De milyen tök jó, hogy van két gyerek, akiket lehet szeretni!! :-D Nem'tom, az egész olyan varázslatos. Nekem. :-)

Persze ez a fáradtság és a sok mindennapos küzdelem ki tudja akasztani az embert, és ezt nagyon is megértem. Csak még nem éltem át. No én persze a másik oldalát fogom átélni... a ház uráét. XD

A szöveg pedig kellemes olvasmány volt, még akkor is ha más szemmel "depisnek" tűnik. :-) Az irónia erény. ^^

Katarina írta...

Kedves Artie!
Mindig külön öröm nekem, ha kommentelsz, mert olyan kedves, őszinte és remek humorral megírt hozzászólásokat olvasok tőled.
A barátnődnek bizonyos fokig igaza van, ha attól fél, hogy a gyermekvállalással alapjaiban változna meg az élete, és sok mindenben korlátozná. De okosan teszi, ha csak akkor vállal gyereket, amikor úgy érzi, hogy felkészült erre a változásra, és nem bánja meg később, nem éli meg áldozathozatalként.
Másrészt viszont neked is igazad van, mert amit a gyerekek adni képesek az embernek, azt senki és semmi más nem adhatja meg. A ház urának szerepe pedig ... - ezen nagyon jót mosolyogtam - ideális esetben nem sokban különbözik a ház asszonyáétól.:-D
És mint már írtam - amint lesz időm megírni, persze:-D - szívesen mutatom meg az érem másik oldalát is:-DDD

Artair McKnight írta...

Örömmel írok, amikor tudok, és amikor van valami sajátos gondolatom. :-D ^^ Szerintem jó blogod van, és hát engem is sok minden érdekel... :-)

Az érem másik oldala nagyon érdekel, várom!!! :-) ^^

b.m.grapes írta...

A másik oldalra én is kíváncsi vagyok(mikorra várható?)... meg arra, hogy megkaptad-e az emailemet?:)

KataPorta Kreatív írta...

Én egy kisfilmet láttam leperegni a szemeim előtt...aranyos volt, s szerintem teljesen normális. Akkor is, ha benne minden szereplő egy kicsit akár depis is lehetne a hétköznapi eseményektől...
Mert bizony a gyerekek is elég szarul viselik a felkelést, azután ők is rohanva közelítik meg a sulit. Előtte is csupa olyasmivel kell foglalatoskodniuk, amit egyáltalán nem akarnak: fogmosás, fésülködés, öltözködés a sötét hajnalban...majd napközben nekik is meg kell küzdeniük egy-egy hülye osztálytárssal, egy-egy dingós tanár nénivel, és kapnak plusz feladatokat is, ami csak púp a hátukra. Délután pedig megint káosz: ahelyett, hogy a parkban csivitelnének, megint előkerülnek azok a fránya könyvek, meg füzetek...és még telefonon sem sírhatják ki magukat valakinek, így inkább megcibálják egymást. Annyi marad este a hangcúrozásra, amíg el nem fáradnak: felesleges és "idegesítő" locsi-pocsi... s kezdődik minden előről.
Most szándékosan a gyerek szerepét "játszottam", hogy érezd, ez a korszak nekik sem könnyű.
De, sajnos - észre sem veszed - ez is elmúlik hamarosan... ne akard!