Huszonnégy óra

Hajnali háromnegyed ötkor édes álmomba durván törnek be a legújabb slágerek hangjai a rádióból. Még tizenöt-húsz perc szundi-üzemmódban, azután szembe kell néznem a valósággal: fel kell kelni. Az első tétova léptek a kávéfőzőhöz vezetnek, a robotpilóta-üzemmód is működik, illatos, éltető nedűvel telik meg a kávéscsésze, amit kómás állapotban kortyolgatok el. Az ablakon túli világ sötét és hideg, még a nap sem kelt fel, fölöttébb igazságtalannak érzem, hogy nekem viszont ki kellett ugranom az ágyból. Az egyetlen pozitívum hajnalban, hogy ilyenkor még csend van körülöttem – ez az egyetlen ilyen időszaka a napnak -, és amennyire a félkómás állapot engedi, néhány percig zavartalanul elmélyülhetek a gondolataimban. A nagyüzemi szendvicskészítés közben már szól a rádió, a hat órai hírek figyelmeztet arra, hogy álljak neki a gyerekébresztő kakaókészítésnek.

A gyerkőcökbe nem egyszerű életet lehelni, a sötét, hideg hajnalon meglehetős húzódozás után hajlandóak csak kibújni az ágyból. A következő háromnegyed óra sohasem eseménytelen, mantrázom, mint minden reggel ugyanazt: „kakaózás, fogmosás, öltözködés, … az táskák rendben vannak-e, … igyekezzetek, mert elkésünk, … nem piszkáljátok egymást, ugye, … mi az, hogy hol a nadrágod, hát ahová tetted, fiam, … kislányom, a hajgumizáshoz fésű és gumi kell, na meg az, hogy egy percre állj ide elém, … mindjárt hét óra, már megint el fogok késni … és így tovább, és így tovább. Az ajtón persze mindig az utolsó utáni pillanatban robbanunk ki, így az iskoláig tartó tizenöt perces gyalogutat többnyire futólépésben tesszük meg. Gyors puszi váltás, és „legyetek jók, vigyázzatok magatokra, Dóri, mosolygós arcot kérek az üzenőbe, Gábor, az tanuláson járjon az eszed, ne a rosszalkodáson” után tovább rohanok a munkahelyemre.

Nyolc óra gyerekmentes időszak következik, na jó, néha kicsit több, malenykij robot, egy kórházi osztályon. Sok munka, kedves, és kevésbé kedves betegekkel, kedves, és kevésbé kedves orvosokkal, a nővérek rendesek, de néha a stressz miatt azért nehéz velük is. Folyamatos harc a körülményekkel, a kórházvezetéssel, azzal, hogy mindig pont az nincs, amire éppen szükség lenne, és hogy „pénz, paripa és fegyver” helyett a betegellátáshoz hülye körleveleket és utasításokat, szabályzatokat kapunk, és persze rengeteg értelmetlen, időt rabló feladatot.

A kórházból mindig az utolsó pillanatban indulok el, és sohasem érezhetem azt, hogy mindennel végeztem, a másnap tiszta lappal indul, hiszen a tornyosuló feladatokra inkább csak rácsukom az ajtót. Rohanás az iskolába a gyerekekért, közben egy gyors bevásárlás, a vacsora és a másnapi ellátmány beszerzése. Hazafelé mind a két gyerek egyszerre beszél, hiszen mindkettőnek ugyanolyan fontos, hogy elmeséljék, mi történt velük napközben. Úgy érzem, hogy az őrült hangzavartól szétrobban a fejem. Hazaértünk, és én olyan szépen kérek tíz perc nyugalmat és csendet, amíg megiszom egy kávét, felkészülve az esti műszakra, de ez azért ritkán szokott összejönni, hiszen a gyerekek vagy egymást macerálják, vagy engem. A leckeellenőrzés és a tanulószobán el nem készült leckék abszolválása szintén nem egyszerű feladat, lévén a gyerekeimet ilyenkor már gyakorlatilag bármi jobban érdekli annál, mint hogy újra elő kelljen venni a tankönyveket, de ez kötelező program, nem opcionális, úgyhogy működnie kellJ.

Vacsorakészítés közben némi családi és/vagy társasági élet telefonon – nekem is szükségem van néha arra, hogy meghallgasson valakiJ -, a vacsora és a fürdés (és a kiskorúak rábeszélése a fürdeni menésre) után már csak a nyolc órától kb. háromnegyed kilencig tartó permanens rimánkodás van hátra az esti programról – természetesen a gyerekeimnek könyörgök, hogy menjenek végre lefeküdni, azután, ha már az ágyban vannak, fogják be az édes kicsi szájukat, és aludjanak végre, mert nagyon hamar eljön a reggel, és újra kelni kell…

Mire elcsendesedik minden körülöttem, már én is szinte alszom, az esti filmet megnézni esélyem sincs – nem baj, mire való a tévéműsorok rögzítésének lehetősége, igaz, hogy mindig van ötven órányi felvett műsor, amelyeket sohasem fogok tudni megnézni, csak törlődnek egymás után. Elalvás előtt még eszembe jut, hogy ma sem írtam - pedig írni tényleg nagyon szeretek -, és nem jutottam el egyik kedvenc blogomra sem olvasni – pedig van ám kedvenc blogom, rengeteg! -, de, ahogy mondani szokták, ahogy a fejem leér a párnára, már alszom is… és háromnegyed ötkor újra megszólal a rádiós ébresztőóra, és az őrült körforgás kezdődik elölről.

Huszonnégy óra. Egy nap az életből, ez az életem.