Végzetes találkozás - novella Any444 pályázatára

Kedves Olvasóim, ezt a bejegyzést egy bocsátatkéréssel kell kezdenem: Any444-től kérek bocsánatot. Hogy miért? Mert azt a "novellát", amit a pályázatára elküldtem, dühből, haraggal írtam, és egyfajta "antinovella" lett belőle. Elrettentő példa arra, hogy véleményem szerint hogyan nem szabad írni. Erre az írásra nem vagyok büszke, és egyáltalán nem is az én stílusom. Sűrű cukorsziruppal öntöttem le a témát. Nincs ellenemre persze sem a romantika, sem a szép érzelmek, de ahogyan itt írtam róluk, az bőven kimeríti a túlzás fogalmát.

Meglepődtem volna, ha esetleg nyerek, vagy helyezett leszek ezzel az írással. Nem is lettem:-D Az írás ennek ellenére szép véleményt kapott, szerintem érdemtelenül egyébként, de volt egy kitétel a véleményben, az, hogy "rövid volt", amivel nem tudok egyetérteni, mert ha tartalmilag nehezen vállalom is el, formailag tökéletesen megfelel a novella fogalmának.

És itt álljunk is meg egy kicsit: fel nem foghatom, hogy miért jelenik meg rendre kiritikai észrevételként a novellának definiált műveknél azok rövidsége, hiszen: "a novella rövid terjedelmű prózai mű. Cselekménye egy szálon fut, kerüli a mellékszálakat, kevés szereplőt mozgat, lényegre törő, időben és térben szűk intervallumot fog át." Könyörgöm, nyissunk ki egy irodalmi lexikont, vagy mégjobb, ha novellákat olvasunk, a magyar irodalom és a világirodalom is bőséges tárháza a jobbnál jobb novelláknak, és akkor rájövünk arra, hogy egy novellánál nemhogy nem előny, ha hosszú, hanem  már nem is novellát írtunk, hanem valami egész mást, mondjuk elbeszélést. A világon semmi baj nincsen az elbeszélésekkel, természetesen, de nem novellák!!!

És ennyi bevezető után most lássuk a "'művet":

Végzetes találkozás

            Egy hófehér, bodros felhőn üldögélt, lóbálta a lábát, és csak egyetlen pillanatra nem figyelt oda. Egyébként nagyon rendes, lelkiismeretes őrangyal volt, de a nonstop szolgálat bizony őt is fárasztotta már, vagy csak a nyári zivatarban az égre felfutó szivárványt leste meg, nem tudni, nem is ez a fontos. Az a pillanatnyi kihagyás ott, a felhők fölött, lavinaszerű eseményeket indított el itt lenn, a Földön. Sophie is csak egyetlen pillanatra nézett félre az útról, egyik kezével az ülésről éppen lecsúszni készülő táskája után nyúlt, de ez a pillanat megváltoztatta az életét, ugyanúgy, ahogy Scottnak is, akit elgázolt. Scott is figyelmetlen volt – úgy látszik, az egy ilyen nap volt -, a kiadójával beszélt a mobilján, és nem nézett körül, mielőtt egy kisteherautó mögül az úttestre lépett, egy ütést érzett a lábán, és a következő pillanatban már nem tudott magáról.

- Nem, ez nem lehet igaz! – sikoltotta Sophie, amikor rájött, hogy vészfékezés ide vagy oda, nem tud megállni, és kitérni sem tud balra a mellette haladó autóktól. Ezen a ponton mintha lelassult volna az idő, tehetetlenül szorította a kormányt, nyomta a féket, meredten bámult kifelé a szélvédőn, és pontosan érezte, melyik volt az a pillanat, amikor autója eltalálta a férfit. Az autó már meg is állt, és Sophie kiugrott a kocsiból. Az úttesten fekvő férfihez szaladt, és közben tárcsázta a 911-et. Mivel az emberi természet már csak ilyen, az úton fekvő test körül kisebb tömeg alakult ki, de senki sem segített, csak a száját tátotta. Sophie letérdelt, és remegő kezekkel a férfi verőerét kereste a nyakán. Vért látott a feje körül és a lábánál is, ami azt illeti, meglehetősen sok vért, és éppen azért ostorozta magát, miért nem figyelt jobban az elsősegélynyújtó tanfolyamon, mert akkor talán tudná, most mi a teendő, amikor megérkeztek a mentők. Sophie felállt, félrehúzódott, helyet adott az orvosnak, de úgy remegett, hogy nem bírták el a lábai, így néhány méterrel arrébb egyszerűen összecsuklott. Egy idősebb hölgy lépett hozzá – Segíthetek, kedvesem? – kérdezte, de Sophie csak ingatta a fejét, hogy köszönöm, nem, nem tud segíteni, most senki sem tudna, és mereven az úttesten fekvő férfi körül sürgölődő orvost és ápolót bámulta. A mentő személyzete gyorsan és profin végezte a dolgát. A fejsebről kiderült, hogy felületi sérülés, a bal lábon nyílt lábszártörés volt, de artéria nem sérült, ezért azt csak sínbe tették és bekötözték. Néhány perc múlva a férfit beemelték a mentőautóba. Sophie nagy nehezen felállt, és a mentőhöz tántorgott. – Hová viszik? – kérdezte.

- A St. Mary-be – mondta az ápoló, és becsukta az ajtót, majd a szirénát is, és elindultak. Sophie-t a sziréna hangja térítette magához, az autójához lépett, ahol egy rendőr várta. Mivel a szemtanúk elmondták, hogy Scott egy kisteherautó mögül lépett az úttestre, teljesen váratlanul, Sophie pedig nem kerülhette el az ütközést, a rendőr barátságosan viselkedett, és felajánlotta, hogy Sophie-t is beviszi a kórházba. A nő köszönettel elfogadta a járőr ajánlatát, a figyelmetlen őrangyal pedig ott fenn, a felhők felett csendesen sírdogált.

Amikor Scott kinyitotta a szemét, két alakot látott az ágya fölé hajolni. Az egyik csupa fény volt, és mintha lebegett volna, ezt a látomást nem tudta mire vélni, ezért inkább nem foglalkozott vele, a másik viszont kezdett határozott formát ölteni, szőke volt, finom vonású arcán aggodalmas kifejezéssel.

- Te egy angyal vagy, és ez a mennyország? – kérdezte kissé reszketeg hangon a férfi, mire a szőke hajú látomás aprót sikkantott, és eltűnt a látóteréből. A másik, fényszerű lény a kérdés hallatán meglepetten kapta fel a fejét, és talán válaszolt volna is, de vele nem törődött senki. A szőke tünemény visszatért, de nem egyedül.

- Üdvözlöm, Mr. Reynolds! – hallott egy férfihangot. – Örülök, hogy magához tért.

- Magamhoz tértem? – kérdezte Scott. – Hol vagyok, és mi történt velem?

- Nem emlékszik semmire? – hallotta újra a férfihangot, és ezúttal a hanghoz tartozó férfi is fölé hajolt. – Dr. Mongomery vagyok, Ön a St. Mary Kórházban van. Baleset érte.

- Mikor? És mi történt velem?

- Három napja, és attól tartok, én gázoltam el – szólalt meg a szőke tündér is, hangja lágyan csengett, és Scott most már azt is látta, hogy a szeme olyan zöld, mint a legtisztább alpesi tó vize.

- Erről ráérnek később is beszélgetni – vette vissza a beszélgetés fonalát az orvos. – Most néhány vizsgálatot kell elvégeznem Mr. Reynoldson, kérem, hölgyem, addig hagyja el a kórtermet.

- Visszajövök! – intett búcsút a szép szőkeség, és Scott legnagyobb bánatára távozott, a fényszerű lény viszont ott maradt. Dr. Montgomery belevilágított Scott szemébe, megvizsgálta a reflexeit, és különböző kérdéseket tett fel, melyekre Scott úgy, ahogy tudott, válaszolt. Azt bölcsebbnek látta nem említeni, hogy az ágya mellett egy csupa fény alak lebeg. Az orvos elégedett volt, és fél óra múlva végre távozott. Scott kíváncsian várta, visszatér-e hozzá a lány. Nem kellett sokáig várnia, az ajtó nyílt, és Scott újra meghallotta a lány csengő hangját.

- Nem zavarom, Mr. Reynolds?

- Eszébe se jusson ilyesmi, kérem, jöjjön közelebb! Elmesélné nekem, hogyan történt a baleset?

- A … baleset … nos, a Turner Streeten hajtottam éppen, amikor maga elém lépett egy kisteherautó mögül… kérem, higgye el, nagyon-nagyon sajnálom … nem tudtam megállni, és maga egyáltalán nem figyelt, úgy emlékszem, hogy éppen telefonált… - hadarta Sophie.

- Most már valami rémlik – koncentrált erősen Scott -, igen, tényleg telefonáltam, az ügynökömmel beszéltem, és … azután nem emlékszem semmire. Sajnos, magára sem – mosolyodott el.

- Hm … - hümmögött zavartan a lány, azután percekig nem szólalt meg egyikük sem.

- Elárulná a nevét? – kérdezte végül Scott.

- Sophie de Angelis – suttogta a lány.

- Tudtam, hogy angyal! – mondta elégedetten a férfi -, rögtön tudtam, ahogy megláttam!

Sophie nem válaszolt, fülig pirult, és a rózsás pírtól még bájosabb lett. A fényszerű lény úgy látta jobbnak, ha most távozik, ezért ellebegett.

Scottot két hét múlva kiengedték a kórházból. Sophie minden nap meglátogatta, órákig ült az ágya mellett. Az orvosok nem kis mértékben Sophie-nak tulajdonították Scott meglepően gyors felépülését. A kórházból már együtt távoztak, Sophie nem hagyta magára a férfit, otthoni lábadozása idején is minden nap mellette volt. Scott alig várta, hogy véget érjen a rehabilitációs időszak. Amint a lába teljesen rendbe jött, piknikezni hívta Sophie-t, a kisváros parkjában, a csónakázó tó mellett csattant el az első csók, azután a második, a harmadik … és még sok-sok csók elcsattant, mielőtt azon a bizonyos májusi napon ott álltak az oltár előtt, és örök hűséget, szerelmet és boldogságot fogadtak. A násznépen kívül volt ott még valaki, pontosabban fogalmazva még valakik. A figyelmetlen őrangyalka – Scott őrangyala egyébként – Cupidóval kézen fogva lebegett az ifjú pár mellett, mérhetetlenül boldogan attól, hogy az a bizonyos találkozás Sophie-ra és Scottra nézve végül másként lett végzetes, mint ahogyan lehetett volna.