A KEZDET ÉS A VÉG - IKERNOVELLÁK

Ez sem a Bűnös... folytatása. Nézzétek el nekem, hogy most sem a krimit folytatom, de bevallom, picit elakadtam azzal a történettel, nem szeretném összecsapni, így a türelmeteket kérem még egy picikét. Kárpótlásul fogadjátok szeretettel ezt a két novellát - mondhatni: ikernovellát -, mely történetek világra kéredzkedtek. Valahogyan most novellákra van ihletem inkább, és ki vagyok én, hogy ellenálljak, ha jön az ihlet...

* * * * * * * * * *

A KEZDET ÉS A VÉG

A legnagyobb csoda

Már hetek óta nem tudott aludni. Ami azt illeti, ülni, állni, feküdni, járni is nehezére esett, arról nem is beszélve, hogy lehajolni már régen nem tudott. Most is álmatlanul forgolódott az ágyban, próbált olyan testhelyzetet felvenni, ami ha nem is volt kényelmes, de legalább nem volt nagyon kényelmetlen. Hajnali 5 óra volt. Tudta, hogy ma van a nagy nap: a kényelmetlenségeknek vége lesz, és egy minden szempontból új élet kezdődik el. Néhány óra múlva elbúcsúzott a kisfiától, és majd megszakadt a szíve, amikor a gyerek zokogva kérte: - Anya, ne menj el! Hogy szerette volna a kisfiút magával vinni, de tudta, hogy lehetetlen, így a könnyeit nyelve, szorosan ölelte a gyereket, és fogadkozott, hogy hamar hazajön, és majd meglátja a kisfiú, milyen csodálatos meglepetéssel érkezik!

Már túlesett az ilyenkor szokásos procedúrán, megvizsgálta az orvos, és mindent rendben talált. Egy apró vágás – egy kis kellemetlenség -, és sodró áradatként tört elő belőle a magzatvíz. – Most már csak várnunk kell! – mosolygott rá a doktor, és elsietett, mások is várták. Eszébe jutott egy alig két évvel ezelőtti, április végi nap. Akkor is félt, mint most: akkor az ismeretlentől, most attól, hogy azt hitte, tudta, mi vár rá. Nem a fájdalomtól tartott – attól azért nem, mert nem tudta, nem tudhatta, milyen fájdalommal is jár világra hozni egy gyermeket; a bizonytalanság volt a legrosszabb, hogy tényleg minden rendben van-e a babával. Emlékszik a fájdalomra is, persze, de a legjobban az a pillanat égett az agyába, amikor – túl a fájdalmon, túl már mindenen – felsírni hallotta újszülöttjét, és bágyadtan csak annyit kért: - Doktor úr, leltározzon, kérem! - A megkönnyebbülést nem a fájdalom megszűnte hozta el, hanem az a mondat, hogy: - Ne aggódjon, Anyuka, a babának megvan mindene, és pontosan ott van, ahol lennie kell! – Soha életében nem élt még át olyan elemi, elsöprő erejű megkönnyebbülést, mint akkor. Már elhitte, elmerte hinni, hogy 40 hét minden aggodalmának vége, egészséges kisbabája született! Akkor élte át először a legnagyobb csodát, amit egy ember átélhet: új élet érkezett erre a világra!

A fájások egyre erősebbek lettek, a szülésznő ott sürgölődött körülötte, majd megérkezett az orvos is. Alig vette észre, mi történik körülötte, pedig szóltak hozzá, műszert tettek a hasára, infúziót kötöttek a karjába – felőle akár a kórházat is elbonthatták volna a feje fölül. Befelé figyelt, akkor és ott nem volt más, csak a babája és ő. Tudta, segítenie kell a babának. Csak a testére figyelt, magában bíztatva a babát, gondolatban elsuttogva százszor, ezerszer is talán, hogy mennyire szereti és várja, nagyon várja már az első találkozást. Egy minden addiginál erősebb fájás után szólt az orvos: - A következő fájásnál nyomjon, ahogyan csak tud! -, és a fájás megérkezett, ismerős volt, mintha lángba borult volna tőle a teste, mintha szétszakadt volna, és már tényleg nem létezett senki és semmi, csak nyomott, és nyomott, ahogyan tudott, és egyszer csak érezte, ahogy a baba kicsusszant a testéből, és megszűnt a fájdalom, és egyetlen hosszú percre csak az aggódás maradt. Az orvos „leltározott”, hiszen tudta, hogy most az a legfontosabb, és ő csak akkor hitte el, hogy megint megtörtént a legnagyobb csoda, amikor az orvos újra azt mondta: - Ne aggódjon, Anyuka, a babának megvan mindene, és pontosan ott van, ahol lennie kell! – És hirtelen az egyetlen sötét pontra szűkült világ kitágult, hallotta, ahogyan felsír a baba, kimerülten hátradőlt, és hirtelen annyi gondolat száguldott át az agyán, hogy egészen belezavarodott. Néhány perc telt csak el csupán, de számára óráknak tűnt, mikor egy csecsemős nővér a kezébe adott egy picinyke, sírdogáló csomagot: a kislányát. Magához ölelte a gyermeket, ujjával megsimította az arcocskáját, és életében már másodszor gondolta ugyanazt: - Igen, ezért a pillanatért érdemes élni!

Ha itt az idő

            Már hetek óta nem tudott aludni. Minden zavarta: a fények, a zajok, a törődés és az egyedüllét is. Valamiféle katatón állapotban volt, az álom és az ébrenlét határán. Sokat pihent, járni már nehezére esett, és az a fránya tüdőgyulladás sem akart elmúlni. Mélyről jövő, tüdőszaggató köhögése ma éjjel mintha csillapodott volna. Fáradt volt, nagyon fáradt. Pihenni akart, de e helyett emlékek villantak fel és zavarták meg nyugalmát. Tudta, hogy vége lesz, hogy már nincs tovább. Nem bánta, csak azokat sajnálta, akiknek bánatot okoz, ha elmegy.

            Nyolcvannyolc éves. Nehéz, küzdelmes, de gyönyörű élet állt mögötte. Voltak emlékek, amelyektől szabadult volna, de most nem lehetett. Már nem tudta fiókba zárni, mélyen eltemetni a múlt zavaró vagy szomorú pillanatait. Valaki belépett a szobájába. Érezte, hogy megfogják a kezét, simítják a homlokát. Nem tudta kinyitni a szemét, és nem ismerte fel az érintést sem. Ki lehetett: gyermeke vagy unokája, nem tudta, de nem is volt fontos. Különös álmot látott: az élete pergett le előtte, és végig kellett néznie. Volt, amit szívesen látott újra, és volt, amit szívesebben tett volna meg nem történtté. – Milyen sokszor hazudik az ember saját magának is. Nem hittem, hogy a közmondás az élet filmjéről, amit muszáj végignézni, igaz lehet – gondolta, miközben néhol pironkodva próbálta magát távol tartani a saját múltjának képeitől. Persze nem volt minden kép kellemetlen, sőt, a többségük kifejezetten kellemes volt. Látta magát fiatal lányként, csinosan, optimistán, tele hittel és reménnyel, látta asszonyként, édesanyaként, karjában a gyermekeivel, nagymamaként, ahogyan az unokáit dédelgette, és dédnagymamaként nem is olyan régen, az első dédunokája születésekor. Ezeket a képeket boldogan nézte végig, nem érezte, hogy kudarcot vallott. Látott mást is: hosszú évek keserves útkeresését, a sok hamvába halt próbálkozást, hogy kiderüljön, melyik út is az övé, melyik út vezet a kiteljesedéshez. Anyaként persze megtalálta a boldogságot a gyermekei mellett, de valami mindig űzte, hajtotta, egy furcsa, belső hang arra bíztatta, hogy nem elég csak szülőnek lenni, másfajta tehetsége, áldása is van, hát használja. Eltartott egy darabig, amíg rájött: az írás, a mesélés képessége az övé. Nehezen gyűjtötte össze a bátorságot ahhoz, hogy a világ elé álljon a történetekkel, melyek a szívéből, a lelkéből törtek elő, de amikor megtette, a világ meghálálta, és ajándékot is kapott a sorstól. Megtehette, amire mindig is vágyott: hogy írjon, csak írjon, és a mesék, amelyeket annyira szeretett, örömet okoztak másoknak is. Közben felnőttek a gyerekei, boldog, sikeres életet éltek, megszülettek az unokák, gyönyörű, okos felnőttek lettek ők is, és néhány hónapja egy új jövevény, egy pici fiú is érkezett a családba. Nem hitte volna, hogy megéri a dédunokája születését. Csodálatos, összetartó családja volt, olyan, amilyenre mindig is vágyott.

            A film fakulni látszott annál a képkockánál, ahol a pici fiút először a karjába vette. Vakító, fehér fényt látott helyette. Most megrettent: mégis maradni akart. Imádta a gyerekeit, az unokáit, a picurkát, és elképzelni sem tudta, milyen lehet az a létforma, ahol ők nincsenek ott egymásnak. Ellenállt hát, de hasztalan: a fény vonzása erősebb volt. Hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe. Lelke kilépett a testéből, és a fény felé repült. Átölelte, körbevette a ragyogó, fehér fény. Egy pillanatra nagyon egyedül érezte magát, azután ismerős arcokat látott a fényben: a szüleit, a nagyszüleit, rokonokat, barátokat, rég eltávozottakat, mindenkit, akit valaha szeretett, de akiktől el kellett búcsúznia. A búcsú ideje most számára is elérkezett. Visszanézett, látta, hogy az ágyát körbeállják a családtagjai, látta a könnyeket, érezte a fájdalmukat, de tudta, hogy a fájdalom enyhül, a bánat idővel elmúlik, mert akit nem felejtenek el, az nem hal meg igazán, és ő aprócska, pislákoló lángként ott ég majd mindnyájuk szívében.