MENEKÜLÉS AZ ÉJSZAKÁBAN - NOVELLA

Valószínűleg - sőt, remélem is - meglepetést okozok az alábbi novellával. Tudom, a krimi folytatását várjátok, és ígérem, meg is érkezik a folytatás - bár bizonyosan nem ma -, de tegnap megszületett ez a novella, és szeretettel osztom meg Veletek. - A véleményeteket szintén örömmel és köszönettel fogadom:-DDD

* * * * * 

Menekülés az éjszakában

Állok az ablaknál és nézem, hogyan tépi, cibálja a fákat a viharos őszi szél. Sötét van, de nem gyújtok villanyt, hiszen Ő alszik. Hallgatom a szuszogását, és nem értem, miért nem vagyok boldog. Hiába a finom vacsora, az elegáns szálloda kényelme, a délutáni shoppingolás, az andalgás az óváros kanyargós, szűk kis utcáin és a szeretkezés meghittsége, ez ma nem elég, ez már nem elég nekem. Valami mást akarok, olyat, amiről tudom, hogy nem kaphatom meg. Fázósan húzom össze magamon a köntösömet, és egy öt évvel ezelőtti, nyári napra gondolok…

            22 éves voltam, amikor megismertem Őt. Egy utazási iroda pultja mögött rakosgattam a prospektusokat, amikor megláttam. Magas volt, elegáns és vonzó, első pillanatra levett a lábamról. Hevesen dobogó szívvel kérdeztem Tőle, miben segíthetek, és már láttam lelki szemeim előtt, ahogyan együtt repülőre szállunk, és elutazunk messze, nagyon messze, az álmok földjére, de a lelkesedésemet gyorsan lehűtötte a következő mondat: - Családi nyaralást keresek, kisasszony, olyat, ami néhány órányi repülőúttal elérhető. Spanyolországra gondoltam… - és az álmok földjéről visszatértem a valóságba. Természetesen megtaláltam a Neki megfelelő utazást, és közben megtudtam, hogy üzletember, egy tőzsdeügynökséget vezet, továbbá házas és két gyermek édesapja. Milyen kár, gondoltam, miközben figyeltem, acélszürke öltönyében hogyan sétál ki az irodából. Tulajdonképpen el is felejtettem volna az egészet, ha néhány hét múlva nem sétál be újra az irodába - és az életembe. Megvárta, amíg végzek egy másik ügyféllel, majd az asztalomhoz lépett, és átnyújtott egy szál virágot. Megszólalni sem tudtam a meglepetéstől, hát még akkor, amikor elmondta, hogy újra utazna, de ezúttal velem. Akármilyen szépen nézett is rám tengerzöld szemeivel, határozottan elmondtam neki a véleményemet azokról a férfiakról, akik úgy gondolják, néhány kedves szóval bárkit megkaphatnak, és elküldtem a … szóval oda. Elment, de másnap visszajött, és kérve kérte, hogy legalább egy kávét igyak meg Vele valahol, adjak neki egy fél órát, és elmagyarázza, miért is tett nekem ilyen ajánlatot. Természetesen hallani sem akartam erről, de Ő olyan vonzó volt, a charme-jának nem lehetett ellenállni, én pedig nagyon kíváncsi voltam Rá és a mondanivalójára, úgyhogy mégis elfogadtam a meghívását, gondolva, hogy abból még baj nem lehet, ha megiszunk együtt egy csésze kávét. Azt mondta, az iroda előtt vár, ha végeztem. Így is történt, egy főváros környéki kisváros főterén ültünk le kávézni. Éjfél is elmúlt már, mikor hazavitt, és a ház előtt az autóban jó néhány csók is elcsattant. Vonakodva szálltam ki a kocsiból, tudtam, akkor és ott bármit kérhetett volna, én megteszem. Elvarázsolt, elcsábított, és azon kaptam magam, hogy egy csodás görög szigeten pakolom ki a bikinimet. Istenem, az elveim! Elvei mindenkinek vannak. Nekem is voltak, természetesen. Alapelvemként tartottam számon, hogy nős emberrel nem kezdek. Az alapelveim közül mára az első és legfontosabb: soha nem mondd, hogy soha. Nekem nem volt elég, hogy 13 évvel idősebb nálam, nem volt elég, hogy házas, nem volt elég, hogy gyerekei vannak, semmi nem volt elég ahhoz, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek. Elmondta, hogy a feleségével szülői nyomásra házasodtak össze, hogy a gyerekeit imádja, de a feleségével már szinte látni sem bírják egymást, csak a gyerekek tartják össze a kapcsolatukat, és hogy már régen elvált volna, de a gyerekek még kicsik, attól fél, hogy a felesége tönkreteszi a kapcsolatát a gyerekeivel … és én szépen el is hittem mindent. Azóta évek teltek el. Bujkálással, magányos hétvégékkel, lopott órákkal, hétköznap megtartott ünnepnapokkal és szomorú, magányos ünnepekkel … öt hosszú év telt el így. Hittem, mert hinni akartam, hogy elválik, hogy velem kezd új életet, hogy csak türelmesnek kell lennem, és mindent megkaphatok, csak várnom kell.

            Voltak persze gyönyörű pillanatok is a hosszú évek alatt, hazudnék, ha letagadnám azt a sok szépet és jót, ami történt velem. Felnőttem, már másképp látom a világot, sokat kaptam, de sokat is adtam. Törődést, szeretetet, szerelmet is talán, és a szégyent is, hogy bujkálnom kell, hogy csak az országhatáron kívül lehetek igazán szabadon együtt a szerelmemmel. Az állandó lelkiismeret furdalást, hogy mégsem jó ez így, a kétségeket, amelyeket nem értett meg. Ha Vele voltam, az mámorító volt, de nélküle kínszenvedés volt minden perc. Mostanában különös dolgokat veszek észre magamon: könnyek gyűlnek a szemembe, ha szerelmes párokat látok kézen fogva sétálni, összeszorítja a szívemet a kín, ha kisbabát látok. Gyereket akarok, a biológiai órám fülsiketítően ketyeg, és úgy érzem, ez a büntetésem azért, mert valaki másnak a férjét szeretem. Már nem nyugtatnak meg a szép szavak, már nem hiszek az ígéreteknek.

            Állok az ablaknál, és törölgetem a könnyeimet. Halkan, inkább csak magamban sírok, nehogy felébredjen, hiszen tudom, igazából nem értené, miért könnyezem. Sokáig tartott, amíg rájöttem: soha nem válik el, soha nem kezd velem új életet, mindig lesz kifogás, mindig lesz magyarázat, hiszen számára a világ legkényelmesebb állapota az, amitől én annyira szenvedek. Megkap benne mindent, nem kell kompromisszumot kötnie. Úgy érzem magam, mint a fák a viharban, lelkemben úgy kavarognak az érzések, agyamban a gondolatok, ahogyan a fákról lehullott leveleket kergeti a szél. A fürdőszobába sétálok, megmosom az arcomat, és már tudom, hogy mit kell tennem. Csendben felöltözöm, magamhoz veszem a kézitáskám, egy papírra egyetlen szót írok: Vége. A recepciós taxit hív, a pályaudvarra tartok, mert tudom, hogy először a repülőtéren keresne. Az első vonatra felszállok, szerencsém van, a csatlakozással eljutok egy másik repülőtérre, onnan hazarepülhetek. Az ablakon kifelé bámulva a felkelő nap sugarait nézem, és ahogyan utat törnek a felhők között, az én szívemben is úgy ébred fel a remény.