Csak egy kép - 2.

        

    Egy pár fehér balettcipő

Ült az üres terem közepén, szemben a tükörrel, és egy régi, fekete-fehér fényképet tartott a kezében. Érezte, ahogy egy könnycsepp legördült az arcán, és a szinte elviselhetetlen fájdalmat is érezte – azt a fájdalmat, ami az utolsó napon járta át. Az utolsó napon, amikor a karrierje véget ért, és ez a fájdalom közel negyven év múltán is ugyanolyan élesen hasított a szívébe.

Nem volt nála szebb, kecsesebb balerina az egész világon, mintha súlya sem lenne, úgy szállt a színpadon. Hófehér hattyú, vagy éppen fekete, mindegy volt, az ártatlanság hószínű fátylába éppolyan könnyen burkolózott, mint a romlottság éjsötét köpenyébe. Csajkovszkij mintha neki írta volna A hattyúk tavát. Persze, ez a szerep csak egy volt a sok közül, mégis a legemlékezetesebb, hiszen minden balerina álma Odette és Odilia küzdelmének bemutatása. A Rómeó és Júlia édes, naiv Júlia szerepét is közel érezte magához, és arra is emlékezett, picit csalódott volt, amikor néhány évvel később már a Dajka szerepét táncolta. A fénykép megremegett a kezében, a karcsú lábak és a tökéletes spicc látványa a múlandóságra emlékeztette, arra, hogy bizony, semmi sem tart örökké, és a régi idők dicsősége nem tart ki az ember egész életében. Soha nem felejthette el, mi mindent tett meg a balettért. Alig négy éves lányka volt még csak, amikor először húzott a lábára balettcipőt. Már négy évesen is pontosan tudta, hogy a sorsa megpecsételődött: minden napját annak rendeli majd alá, hogy egy napon ott állhasson a rivaldafényben, és felzúgjon a taps, amikor a nevét örökre beírja a balett történelmébe. Megkapta, mindent megkapott, amire vágyott, de a hosszú évek alatt kíméletlenül kizsigerelt teste egy napon fellázadt, nem bírta tovább. A térd- és bokaszalag-szakadásból felépült ugyan, de már soha többé nem tündökölhetett régi fényében. Hosszú évek áldozatáért néhány röpke év sikere vajon kárpótolhat-e? Igen – gondolta, - ez nem kérdés! Ha nem lett volna több, csak az az egyetlen előadás, ahol a fehér hattyú fényes győzelmet aratott a fekete hattyú felett, és őt a színpadon a balett királynőjévé koronázták, akkor is megért volna ennyit, sőt, sokkal többet is! Csak a csend, azóta, csak az ne lenne már! A taps már régen elült, agyonhajszolt ízületei reggelenként is csak ropogva, fájdalmasan engedelmeskednek az agyából érkező parancsszónak, és már régen nem emlegetik őt úgy, mint a legszebb, legkecsesebb balerinát!

Az ajtó kinyílt, csivitelő gyermeksereg áradt be rajta. Ő kihúzta magát, ujjával elmorzsolt egy könnycseppet, majd felállt, megfordult, és olyan sugárzó mosollyal nézett a gyerekekre, hogy senki sem láthatta rajta a szívét marcangoló fájdalmat. – Álljatok a korláthoz, lányok! – szólalt meg, és a lejátszó felé indult. Édes-bús dallam hangjai töltötték be a termet, és az előbb még csacsogó-csipogó lánykák fegyelmezett rendben, áhítattal az arcukon sorakoztak fel a korlát mellett. Arcukon feszült koncentráció látszott, ahogyan pas de chat pas fouettét, pas de anges pas de chassét követett, tanárnőjük szíve is megtelt melegséggel, hiszen minden tanítványában a jövő balerina-sztárját látta, és tudta, hogy amíg taníthat, az ő dicsősége sem múlik el, mert tehetsége tovább él minden apró táncosában!