Mind a két gyermekem beteg volt egy hétig, ez nagy lemaradás az iskolában. Most már jól vannak, gyűrjük a leckét, pontosabban gyűrnénk, ha a gyerkőcök nem lázadoznának. Gábornak a helyesírás nem megy, Dórival az olvasást kellene gyakorolnunk, de imádott gyerekeim ezerszer szívesebben csinálnának mást, tulajdonképpen bármi mást, mint a tanulást. Én egy idő után úgy érzem, hogy szétrobban a fejem, és előveszem az egyébként unalomig ismételt szülői mantrát, hogy „tanulni, tanulni, értsétek meg, végre, ha nem tanultok, később nem dönthetitek el, mint is szeretnétek csinálni az életben; aki rosszul tanul, az nem választhat, az kénytelen megkötni bármilyen kompromisszumot, amit az élettől kap, azért, hogy valahogy megmaradhasson; csillogóan okos, értelmes gyerekek vagytok, hát ki kell használnotok a képességeiteket; ha nem tanultok, most rontjátok el az életeteket; most dobjátok el annak az esélyét magatoktól, hogy sikeres felnőttek legyetek…” és így tovább. Hogy annak, amit én imamalomként ismételgetek nap mint nap, hosszú távon milyen hatása lesz a gyerekeimre, az majd később dől el, de én már sokat gondolkodtam azon, hogy nem verem-e át, nem csapom-e be ezzel a szöveggel pont azokat, akik a legfontosabbak az életemben, és akiknek szándékosan soha nem hazudnék?
Az, amit állítok, formál logikai szempontból persze igaz, de azt már nem mondom el nekik, hogy az élet bizony sokszor nem erről szól. Hiszen mindannyian ismerünk olyan embereket, akik végigtanulták a fél életüket, képezték magukat, és mégsem kapnak lehetőséget a bizonyításra, hiába van egy, két, vagy több diplomájuk, értékes tudásukkal még sincs munkájuk, vagy ha van is, annak semmi köze ahhoz, amit tanultak, amihez igazán értenek. Olyan kompromisszumokat kénytelenek megkötni önmagában azért, hogy munkájuk, kenyérkereső foglalkozásuk legyen, ahol nem aknázhatják ki a bennük rejlő lehetőségeket. És mindannyian ismerünk olyanokat is – na jó, hallottunk olyan emberekről -, akik különösebb iskolai végzettség nélkül is szédítő karriert futnak be, vagy más módon érvényesülve érnek el olyan egzisztenciát, amelyről a legtöbben még csak nem is álmodhatunk. Vannak persze néha kivételek, én is kaptam az életemben – egyszer – olyan lehetőséget, ahol nem a papír számított, hanem az, amit tudok, amire képes vagyok, ahol papír nélkül is elhitték rólam, hogy képes vagyok magas szintű és színvonalú munkát végezni, még akkor is, ha az ehhez a munkához szükséges iskolai végzettséggel nem is rendelkeztem – de ez valóban kivételes lehetőség volt, és ma már más helyzetben élek én is. Nem mondom el a gyerekeimnek, pedig talán el kellene, hogy az életben az érvényesüléshez a tanuláson kívül rengeteg szerencse is kell, sőt, az elvégzett iskoláknál sokkal fontosabb, hogy jó időben legyenek jó helyen, és hogy oly sok okos, tehetséges, képzett emberből csak alig néhánynak adatik meg, hogy azt csinálhassa, amihez ért, amit szeret, és ebből kényelmes egzisztenciát is tudjon teremteni magának.
Eszem ágában sincs persze lebeszélni a gyerekeimet a tanulásról, vagy arra bíztatni őket, hogy inkább másfajta képességeket keressenek és bontakoztassanak ki magukban, erre én nem is tudnám őket megtanítani. Tovább gyűrjük tehát a leckét, igyekszem tovább vezetni őket az általam helyesnek tartott úton, de tele kétségekkel és félelemmel, hogy mire felnőnek, vajon mire lesz mindez elég, vagy elég lesz-e ahhoz, hogy boldog, sikeres életet élhessenek.
* * *
A szerző megjegyzése:
Szeretnék útjára indítani egy olyan „sorozatot”, amely mindannyiunk élete, a hétköznapok küzdelmeiről, problémáiról, sokszor persze örömeiről is szól. Remélem, csatlakoztok hozzám, és párbeszédet folytathatunk az általam felvetett témákról, vagy bármiről, ami foglalkoztat benneteket. Egy adott helyzetet többféle szemszögből is láttathatunk, annyiból, ahány félék mi magunk vagyunk, együtt gondolkodhatunk, megoszthatjuk egymással a véleményünket, meglátásainkat, tanácsainkat is akár.
12 megjegyzés:
Szia Katarina!
Sajnos abszolút egyet kell értenem veled. :-( Attól tartok, én se mondhatom majd nyugodt szívvel a lányaimnak, hogy "tanuljatok, mert sokkal jobb életetek lesz".
DE ettől függetlenül, saját tapasztalatból tudom, hogy nem kárba veszett idő a tanulás, tehát csak hajrá, és gyűrjétek azt a leckét. :-)
Lehet, hogy később nem azzal keresik majd a kenyerüket, amiből diplomát szereznek (mert szereznek, hisz te vagy az édesanyjuk :-D), de azt a tudást és ismeretanyagot, azokat az élményeket és behatásokat senki nem veheti el tőlük, amiket majd a főiskolai, egyetemi éveik alatt szereznek, és attól lesznek azok, akik (legalábbis hozzájárul majd).
Én sem "használom a diplomámat, és teljesen más területen kényszerültem elhelyezkedni, mint terveztem, de nem bántam meg, sem a tanulást, sem a pályamódosítást, és azóta már az adott területen is képeztem magam. Szóval, fel a fejjel. :-)
Mindazonáltal, ha nem is sokkoló módon, de én felkészíteném a porontyokat arra, ami majd vár rájuk (bár lehet, hogy még kicsit várnék vele), hogy ne érje őket villámcsapásként. Itt élnek köztünk, ők is észlelik a környezetüket, úgyis leszűrik a megfelelő információkat, ha elég érettek lesznek hozzá, de kelleni fogsz, hogy meg is értsék.
Puszi
Diara
Majd elfelejtettem, örülök, hogy jobban vannak a gyerekek! :-)
Kedves Katarina!
És később csak rosszabb lesz:(
Már betegnek se kell felsőtagozatban lenni ahhoz, hogy végigtanulhassátok a hétvégét, sőt az őszi, téli, tavaszi szünetet, mert aszünet manapság már csak a tanároknak szünet, a diákoknak és szülőknek nem.:(
Kicsit magamra vettem, amit a diplomás, de nem szakmában dolgozókról írtál és sajna én is ismerek olyanokat, évfolyamtársaim között is van, aki az eredmény lista végén kullogott négy évig, most viszont rendszeresen szerepel a tévében, mert vezető pozícióba került.
Egy kicsit viszont egyet kell értenem Diarával is, mert ha nem tanultam voln angolt, most nem taníthatnám, ha nem lenne geofizikus diplomám, nem értenék úgy a fizikához meg matekhoz, hogy azt is tanítani tujam, akkor pedig tényleg nem tudom, miből élnék.
Én nagyon őszinte szoktam lennia gyerekekkel (a tanítványaimmal), mikor megkérdezik, hogy ez vagy az az anyag mire lesz jó. Mindig megmondom, hogy semmire. Azt is közlöm velük, hogy ha van protekciójuk, ne aggódjanak.
Őszinte szoktam lenni, és nem tudom azt mondani egy gyerekenek, hogy tanulj, mert akkor viszed valamire az életben. Emellett megpróbálom nekik azokata pontokat megmutatni a matekban fzikában, aminek tényleg hasznát vehetik az életben. Például logikus gondolkozás, vagy fizika: gyakorlati problémák megoldása.
Örülök, hogy jobban vagytok:)
Kedves Diara és Grapes!
Nagyon örülök, hogy megosztjátok velem a véleményeteket erről a témáról, és egyáltalán nem lep meg, hogy sok mindenben egyetértünk. A leginkább kétségbeejtőnek ebben a helyzetben azt tartom, hogy van egy bizonyos értékrendem, amely szerint élem az életemet, és bár „nem köp szembe a fürdőszobatükör reggelenként”, azt is látom, hogy ezzel az értékrenddel ebben az életben én már nem leszek különösebben sikeres ember, legalábbis ennek a fogalomnak a manapság érvényes értelmezése szerint. Mindhármunknak vannak gyermekeink, és egészen biztos vagyok abban, hogy nem csak nekem okoz komoly dilemmát, milyen alapelveket, milyen értékrendet adjak a gyerekeim „kezébe”, amikor felkészítem őket az életre. Hiába hiszek például a tanulás fontosságában, ha azt látom magam körül, hogy a kitartó és magas színvonalon való tanulás egyáltalán nem garancia a későbbi sikerre. Hiába hiszek például az emberi tisztességben mindenekfelett, amikor azt látom, hogy a „magamfajtákat”, akik nem tudunk lopni, csalni és hazudni, simán eltapossák azok, akiknek mindez nem okoz problémát. És egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy 10-15 év múlva a gyerekeim majd meg fogják köszönni nekem, hogy pont arra tanítottam őket, amire, és ezért adott esetben potenciális sikertelenségre is ítéltem őket.
Nos, én még benne vagyok a diákéletben. :-) Nyakig. :-D A városunkban van két komoly gimi, én az egyikbe úgy kerültem be, hogy szerencsém volt. :P Nem fejtem ki bőven, ha nem baj, de lényeg az, hogy nekem volt a legnehezebb dolgom. Sosem "tanultam", én mindent csak "átnéztem". Nem tartozom azok közé, akik igazi komoly tanulással fejlesztik magukat. Kicsit mindenhol a képzeletemre és a rögtönzéseimre bízom a dolgokat. Lehet, hogy nem ragyogó eredményekkel, de sok tapasztalattal szépen átmentem mindenen. Most meg egyetemre járok, és ugyanezt folytatom. :-) Egyébként én teljes életnagyságban látom magam körül az oktatás szerencsétlenségét, de azt is, hogy a gyerekek abszolút komolytalanok vagy bohócok. (Tisztelet a kivételnek!!!) De ez az alattam lévő korosztályra jellemző, a mostani gimisekre. Nincs életcél, csak a buli van, mert nem találnak semmi mást... Nos, ez részben annak köszönhető, hogy tényleg nem kapnak élesen látható lehetőségeket, célt. Ha lesznek egyszer gyerekeim, elsőként azt fogom mondani nekik, hogy keressék meg azt, amiben célt látnak, és ragaszkodjanak hozzá, foggal-körömmel. Én segíteni fogom őket.
Neked, Katarina pedig sok-sok kitartást a lurkókhoz!!! :-) :-)
A "Hétköznapi problémák" sorozat ötlete nagyon tetszik, szívesen foglalkoznék vele néha-néha... Csak hogy legyen egy fiú is, aki ráadásul egészen fiatal. :-D
Kedves Artie!
Nagy örömmel olvastam a véleményedet, és köszönöm a jókívánságaidat.
Te most éppen az első diplomádért küzdesz, ha jól tudom, úgyhogy egyáltalán nem lehet elmondani rólad, hogy nem veszed komolyan az életet. Nem kell persze mindig "véresen komolyan" venni, és a jó képességek tényleg sokat segíthetnek abban, hogy kiválthatnak egy jó adat "seggelést", hiszen akinek mondjuk jó a memóriája, nyilván rövidebb idő alatt tanulja meg ugyanazt az anyagot, amit egy kevésbé jó képességű diák többször annyi idő alatt. Mindkét gyerekeimnek jó képességei vannak, Gábornak különösen, rendkívül jó a memóriája, gyors a felfogó képessége, már ha odafigyel arra, amit csinálnia kellene. Számtalanszor elmeséltem már neki, hogy ha az iskolában az órán és délután a tanulószobában odafigyel, és azt teszi, amit kell, tehát a tanulással foglalkozik, tulajdonképpen szinte 90 %-ban meg is tett mindent azért, hogy elsajátítsa a tudnivalókat, a maradék 10 %-ot meg röhögve megoldjuk itthon. Viszont az a 90 % iskolai munka nem hagyható ki, vagy, ha mégis kihagyja, akkor itthon kell pótolnunk, ami általában sokkal, de sokkal nehezebb mind a kettőnknek.
Nagy örömmel látlak itt mindig, és várom értékes véleményedet!
Köszi! :-) Én pedig örömmel írok! :-)
A jó képesség egy áldás! :-) Az elpazarlása figyelmetlenség. Bizonyos tekintetben én is elszúrtam már valamit... Jól rajzoltam, szépen. Nem foglalkoztam vele eleget, és nem mehettem művészeti karra. :P
A gyermekeid biztos jól fognak érvényesülni, én szurkolok! ;-)
Katarina, Jézusom, erről ........jaj, most nem tudom, hol kezdjem. Mert szerintem azzal nem minden gyerek megy valamire, ha CSAK tanul, vagyis igazából azt kell tanulnia, amit szeret, amit majd később akar csinálni. Persze ezt a gyerekeidnek még nem mondhatod, mert szerintem még kicsik ahhoz, hogy fel tudják fogni a pályaválasztás fontosságát. A téma nekem is az elevenembe vágott, a vizsgaidőszak kellős közepén tartunk, szerencsére már csak egy vizsgám van, de akkor is. Az a helyzet, hogy utálok tanulni, főleg, amit muszáj. Amihez van kedvem, meg érdekel is, az persze jöhet, de szerintem akkor sem csak a tárgyi tudással lehet a legtöbbre menni az életben. Kell valami tehetség, kell, hogy érdekeljen valami, és azt képes legyél szívből csinálni. Nagyon jó volt a téma, persze nem biztos, hogy mindent értelmesen ítam le, de azért köszi:) És várom a leveled a Top 10 pasidról:)
Kedves Artie, Te még olyan fiatal vagy, hogy bőven van időd fejleszteni ezeket a képességeidet, és mivel még előtted áll az élet, alakulhat úgy a sorsod, hogy beteljesedjenek a művészi ambícióid - arról nem is beszélve, hogy a rajzoláson kívül egyéb nyilvánvaló tehetséged is van (itt most szigorúan az írásra gondolok:-D), úgyhogy soha, semmit ne adj fel!!!
Valerin, annyira örülök, hogy "visszatértél közénk". Megértem, hogy a fősuli rengeteg idődet és energiádat elveszi, de a humorod, az életvidámságod, és egyéni meglátásaid már nagyon hiányoztak.
Abszolút igazad van abban, amit írtál, de sajnos a gyerkőcök - a többi kis- és nagy gyerekhez hasonlóan - egyelőre nem válogathatnak a tantárgyak közül aszerint, hogy melyiket könnyű, és melyiket nehéz megtanulni. Gábor harmadikos, Dóri elsős az általános iskolában, úgyhogy ők még bőven az alapozásnál tartanak, a szakosodásig még jó néhány évig kell válogatás nélkül mindenféle, undok és kevésbé undok tanulnivalót a magukévá tenniük.
Megígértem volna, hogy elárulom a TOP10 pasimat? Nos, ki tudna egy ilyen kérdésnek ellenállnI?:-D Küldöm a listát, amint elkészülök vele:-D!
Nos, csatlakozom én is, mint diák. :D Bár a többiek már körülírták az én véleményemet, mert hol ebben, hol abban értünk egyet. Én sem voltam sose az a tanulós fajta, ha nagyon muszáj volt, magoltam kicsit, de hamar ráuntam. Viszont valamilyen szinten szerencsés is vagyok, mert eddig szinte abból éltem, amit a suliba, órákon megjegyeztem. Nem túl nagy lázadó/pletykás lévén, nem túl sok minden vonta el a figyelmem az anyagokról. Az érettségit is így tette le, az eddig megjegyzett tudásból kapartam össze, ami eszembe jutott, és azért szerintem büszke lehetek, hogy csak két hármasom lett, illetve több dicséretes ötös is. :)
A másik oldal viszont a gyerek-szülő örök párharc. Mert hiába van a szülőnek több tapasztalata, hiába van igaza, hogy tanulni kell, mert anélkül nem élünk meg, "mi úgyis jobban tudjuk, és ne szóljatok bele, ez a mi életünk, mi "csesszük el"". A gyereknek/fiatalnak meg kell tapasztalni az életet, hogy aztán mondhassa: "bárcsak hallgattam volna Anyára/Apára" :)
Illetve szerintem a generációs különbséget is figyelembe kell venni. A '60-as, '70-es években például még mindig jobban hallgattak a gyerekek a szülőkre (szerintem, erősítsétek meg, vagy cáfoljátok), az értékrend pedig folyamatosan süllyed, ma már egy 13-14 évesnek nem a suli, de nem is a család, vagy a műveltség a fontos, hanem a buli, a szex, ki kivel, hányszor... stb. Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére ilyen is akad, de, mint tudjuk, kivétel erősíti a szabályt... Néha félek, meddig süllyedünk még... :/
Szóval ez egy elég sok összetevőből álló dolog, és ember, szülő legyen a talpán, aki el tud igazodni. :) De azért azt hiszem, nem kell féltened Dórit és Gábort, mert biztosan megállják majd a helyüket! :)
A.J.
Kedves Katarina!
Hűű, nagyon érdekes témát vetettél fel. :) Én is a diák csoporthoz csatlakozom. Mostani fejjel csak azt tartanám szem előtt, hogy a választott szak és így szakma igenis érdekeljen, még akkor is ha úgy tűnik abból nem fogok tudni megélni. :)
Én az utóbbi megélhetős szempont szerint döntöttem, és óriási kiábrándulás ért. Az már más kérdés, hogy jobb szak nem jutott eszembe menet közben – azaz nem volt kivitelezhető egy egyszerű jelentkezéssel –, és így maradtam nyugton, mondván, hogy jó lesz az a papír. Majd meglátjuk. :) De az tényleg igaz, hogy az itt tanultaktól egészen máshogy látom a világot, olyan szemlélet lett az enyém, amit nagy valószínűséggel már sosem fogok tudni lehámozni magamról. Ha már túl leszek az egészen, biztosan úgy fogom látni, hogy megérte!
Van egy második osztályos kisöcsém, aki nem szeret tanulni. Látom Nálad is az lenne a kulcskérdés, hogy mivel lehet a gyereket motiválni. :) Náluk még tényleg nem számít a jövő, a szülő pedig mondhatja a magáét. Anyuék sem tudják a megfejtést az ösztönzésre, de ahogy látjuk, ez a gyerek személyiségétől függ. Én magamtól írtam házit vasárnap hajnalban és már akkor kész voltam, mikor szüleim felkeltek (legalábbis így szól a fáma). Ez a hozzáállás húgomról már egyáltalán nem volt elmondható, öcsémről pedig végképp.
A titkos receptért én is sorban állok! :)
Megjegyzés küldése