Az új szomszéd - novella Rita pályázatára

AZ ÚJ SZOMSZÉD

Hesther Goodmant magának való, barátságtalan öregasszonyként ismerték a kisváros lakói. Ez a megállapítás nagyjából igaz is volt, csak azt nem tudták, hogy egy valaha életvidám, elbűvölő kislányból hogyan lett megkeseredett vénasszony. Hesther Goodman Rózsavölgyi Eszterként látta meg a napvilágot Magyarországon, Budapesten, gazdag és előkelő társadalmi pozíciókkal rendelkező kereskedőcsalád sarjaként. Szüleinek késői örömeként érkezett a gyermekáldás, édesanyja már 43, édesapja 50 éves volt, és nem is számítottak arra, hogy még gyermekük születik, de boldogan fogadták a kislány érkezését. Szülei már négy gyermeket neveltek, amikor Eszter megfogant – két bátyja (Izsák és Simon), és két nővére (Sára és Ráhel) volt. 1935-ben, amikor Eszter megszületett, még nem érezhetett a családja semmit abból a szörnyűségből, ami a későbbiekben meghatározta az egész család – és az egész világ – sorsát.

            Mindössze 3 éves volt a kis Eszter 1938-ban, amikor Magyarországon az első zsidótörvény életbe lépett, amely már vallási alapú, egyértelmű támadás volt a polgári jogegyenlőség elve ellen, de Esztike minderről mit sem tudva, boldogan lubickolt az őt körülvevő szeretetben. 1939-ben, amikor kitört a második világháború, Eszter még mindig csak négy éves volt, és semmit sem érzett a fenyegető veszélyből. 1944-ig a családja is úgy gondolta, hogy gazdagságuk és megkülönböztetett társadalmi helyzetük megvédi őket minden támadástól. Nos, nem így történt. Eszter, bár még csak kilenc éves volt, sohasem feledte azt az 1944. augusztusi napot, amikor értük jöttek, és az egész családját elhurcolták, gettóba zárták – eddig tartott ki az a védelem, amit a család vagyona biztosítani tudott. A gettóból alig egy hónap múlva mindnyájukat deportálták Auschwitz-Birkenauba. A rémálom nem is igazán jó szó arra, ami akkor és ott történt. Esztert elválasztották a családjától, a szüleit sohasem látta többet, a kislányt a testvéreivel és még nagyon sok gyerekkel együtt bezárták. Hónapokig nem látták a napot, éheztek, minden egyes napot úgy kezdtek el és úgy fejeztek be, hogy ez volt az utolsó napjuk ebből az életből. A kislány látta az éhségtől és a betegségtől legyengült testvéreit meghalni, a sors furcsa fintora, hogy ő, a legkisebb maradt életben, bár megváltásként fogadta volna a halált. Amikor a szovjet hadsereg 1945. január 27-én felszabadította a koncentrációs tábort, több mint 7500, az emberi lét végső határán tántorgó embert találtak, közöttük ezt a kislányt, aki addigra már mindent és mindenkit elveszített, aki az életben fontos volt neki.

            Rózsavölgyi Eszter a háború végén Hollandiába került, majd onnan – több ezer sorstársával, a túlélőkkel együtt – az Amerikai Egyesült Államokba. Hihetetlenül nagy szerencséje volt, kedves emberek vették magukhoz, és szeretettel neveltek a lelkileg sérült kislányból kiegyensúlyozott, boldog fiatal nőt. Hosszú évekig tartott, amíg Eszter – az USA-ban már Hesther – kiheverni látszott a megrázkódtatásokat. Tudta, hogy az átélt borzalmakat elfelejteni sohasem fogja, de erős akarattal agyának és a szívének mélyére száműzte az emlékeit. Olyan hivatást keresett, ahol segíthet az embereken, ezért ápolónő lett, és a hivatása adott neki később családot is: 25 évesen ment férjhez a kórház egyik orvosához, Henry Goodman-hez. Csodálatos életük volt, 40 évet éltek le együtt szeretetben, békességben. Az élet persze ezután sem volt túl kíméletes Hestherhez, a legnagyobb vágya nem teljesülhetett: nem lehetett gyermeke. Azt hitte, hogy sikerült ezt elfogadnia, de amikor tíz évvel ezelőtt elveszítette a férjét, minden addiginál nagyobb bánatot okozott tudomásul vennie, hogy már megint egyedül maradt, teljesen egyedül. Azóta magába zárkózva, befelé fordulva az emlékeinek élt, nem engedve magához közel senkit, annyira félt a fájdalomtól, a veszteség fájdalmától.

            Hesther Goodman tíz éve már minden érzését és gondolatát a kertjére fordította, az volt minden örömének forrása, és a kert meghálálta a törődést. Virágai mindenkiénél szebbek voltak a városkában, pázsitja selymesebb és zöldebb már nem is lehetett volna. Ébredéskor az első, elalvás előtt az utolsó gondolata a kertje volt. Azon a verőfényes, májusi reggelen is a kertjébe indult. Tavaszi virágainak illatárját beszippantva mosolyra húzódott az ajka. Lehajolt, itt-ott kihúzott egy-egy szál gazt, megsimított egy-egy virágszálat, amikor döbbenten fedezte fel, hogy tulipánjai közül több a romjaiban hever. Elképzelni sem tudta, mi történhetett. Szeméből kibuggyant néhány könnycsepp, miközben a sérült növényeket kihúzta a helyükről és az ágyásban elegyengette a földet. Fájós derekát tapogatva a házába indult – hiába, 75 évesen az ember már nem bírja úgy erővel -, és egy pohár jeges teát iszogatva bámult ki konyhája kertre néző ablakán. – Mi volt ez? – gondolta, amikor egy hihetetlenül gyors, zsemleszínű villanást látott a nárciszok között. Amennyire tőle tellett, kisietett a kertjébe, kereste azt a valamit ott a nárciszok között, de nem látott semmit. Másnap éppen a frissen szedett korai cseresznyével a kezében igyekezett vissza a házba, amikor megint meglátta a zsemleszínű villanást, éppen a tulipánok között. Óvatosan közelebb lépett az ágyáshoz, és meglátta a kis kártevőt: egy golden retriever kölyköt. Heshter nem habozott, az ágyásba dobta a papucsát. A kiskutyát szemmel láthatóan meglepte a váratlan papucstámadás, mert nyöszörögve iszkolt el a virágok közül. Néhány nappal később a törpeíriszek között látta viszont a kutyát. – Szóval te vagy az új szomszéd – suttogta, miközben óvatosan az ágyás felé tartott. – Én teszek róla, hogy megtanuld, ez nem a te területed, hanem az enyém! – és egy hálót dobott a kutyusra. A hálót már korábban előkészítette, mert sejtette, hogy a kis bajkeverőt nem utoljára látta. A kutyus úgy meglepődött, hogy szinte még levegőt venni is elfelejtett, óriási, csokoládébarna szemeivel ijedten nézett az asszonyra, de Hesthert nem hatotta meg. A hálóval együtt felemelte a kutyát, és a szomszéd ház felé indult vele. Csengetésére egy csinos fiatalasszony nyitott ajtót.

- Mrs. Goodman, ha nem tévedek, jó napot! Néhány nappal ezelőtt költöztünk ide, már készültem arra, hogy felkeresem Önt és bemutatkozzam – nyújtott kezet mosolyogva, majd meglepődve nézte az asszony kezében lihegő kiskutyát.

- Valóban, de nem udvariassági látogatásra jöttem – szólalt meg Hesther is. – Gondolom, a magáé ez a kutya.

- Igen, az enyém. Magánál járt Goldie? Remélem, nem okozott semmi bajt – mosolygott továbbra is a fiatal nő.

- Ne remélje, mert okozott. Ezen a héten már harmadszorra találtam a kertemben, jó néhány tő virágomat kikaparta. Ez nem fordulhat elő többet! Gondoskodjon arról, hogy a kutyája soha ne tévedjen át a kertembe, ellenkező esetben nem garantálom, hogy következmények nélkül megússza a birtokháborítást! – nyomta az öregasszony Goldie-t a gazdája kezébe, majd hátat fordított és köszönés nélkül távozott. A fiatalabb nő szájtátva bámult Hesther után, elképzelni sem tudta, mi válthatott ki benne ilyen erős indulatokat. A szemben lévő házból Lucy Benoit már mesélt ugyan Mrs. Goodman-ről, annak megközelíthetetlenségéről, de amíg a saját szemével nem látta, nem nagyon hitte, amit hallott. A fejét csóválva, a kutyát dorgálva ment vissza a konyhába, ahol a süteménysütést hagyta félbe éppen.

Néhány nappal később Hesther a függönyöket készült leszedni háza nappalijában. A létrára mászás már nem volt igazán könnyű számára, de magad uram, ha szolgád nincsen, és neki nem volt. Nyújtózkodnia kellett, mert a karnis magasan volt, Hesther pedig alacsony – alig több 150 cm-nél -, egy rosszul sikerült mozdulatnál a létra megbillent, az asszony leesett. Olyan fájdalmas volt a földet érés, hogy néhány percre az eszméletét is elveszítette. Minden mozdulat, minden levegővétel fájdalmas volt. Nem kellett hozzá orvosi szakvélemény, hogy tudja, nyilván több bordája is eltörött, és ha valamelyik kilyukasztja a tüdejét… akkor itt a vég. – Nem gondoltam volna, hogy miután túléltem Auschwitz-et, egy nyomorult függöny és a létra okozza majd a vesztemet – gondolta. Minden oka megvolt a pesszimizmusra, hiszen felállni és segítséget hívni nem tudott, azt pedig pontosan tudta, nincs esélye arra, hogy bárki megtalálja. Elhaló hangon – egy próbát megér-alapon – néhányszor segítségért kiáltott, de annyira fájdalmas volt, hogy hamar feladta. Nem is tudta, szemeit lehunyva mióta fekhetett a földön, amikor valami nedveset érzett az arcán. Kinyitotta a szemét, és meglepődve látta, hogy a szomszéd kiskutya bökdösi az orrával. – Aha, nyitva hagytam a konyha felőli ajtót, nyilván ott jöttél be – suttogta a kutyusnak, majd fáradtan újra lehunyta a szemét. Talán elájult, talán elaludt, nem tudta, de amikor legközelebb kinyitotta a szemét, szirénákat hallott, és egy hűs érintést érzett a homlokán. Új szomszédasszonya hajolt fölé. – Már hívtam a mentőket, pillanatokon belül itt lesznek, csak feküdjön nyugodtan – mondta a fiatalasszony. – Köszönöm – suttogta hálásan Hesther, de már meg is érkeztek a mentősök, és a fiatalabb nő átadta nekik a helyet Hesther mellett.

            Három hetet töltött a kórházban, valóban több bordája eltörött, és ez komoly sérülésnek számított, Hesther korában pláne, de szerencséje is volt, mert a tüdeje nem sérült meg. Gyönyörű, verőfényes péntek délelőtt volt, amikor egy mentőautó hazaszállította. Kertjébe lépve meglepődve látta, hogy a virágai szebbek, mint valaha, konyhájában pedig egy tálca almás pite várta, egy „Isten hozta”-kártya kíséretében. Lassan leült, és engedte, hogy az a bizonyos hetek óta a szemében bujkáló könnycsepp legördüljön az arcán. Amikor a motoszkálást meghallotta, a hátsó ajtó felé indult, és egyáltalán nem lepődött meg azon, amikor az ajtónyílásban megjelent egy bársonyos orrocska, majd felvillant két kávébarna szem, és Goldie már Hesther lábai körül ugrált, boldog örömmel és heves farkcsóválással üdvözölve őt. Az asszony elmosolyodott, és amennyire a bordáit még mindig rögzítő kötés engedte, lassan lehajolt a kutyushoz. Meglepve tapasztalta, milyen jó érzés töltötte el, ahogyan a kutyus rózsaszínű nyelve megnyalta a kezét. Lassan a kertbe indult, Goldie ugrándozva követte. Kiválasztotta a legszebb virágait, és amikor már eléggé nagynak ítélte a csokrot, a kutyával a nyomában a szomszéd ház felé indult. Az ajtó kitárult, mielőtt még csöngethetett volna, és a mosolygós fiatalasszony szívélyesen invitálta beljebb az idős hölgyet. Hesther egy pillanatra megtorpant a küszöbön, majd a kutyára és a fiatal nőre mosolyogva bátran és örömmel lépett be a házba, mert a szíve azt súgta, hogy az új szomszédokban barátokra is lelt.

* * * * *

A bírálók – Rita és AnnaMarcsi – véleménye:

- Wow. Megrázó történet volt, még, ha a végén egy kis happy end is volt. Komoly témát dobtál fel az elején, és az kicsit szíven ütött. Viszont azt a komoly témát szépen kezelted, gratulálok! Nem igazán tudok mit írni, ugyanis még a felocsúdás fázisában vagyok… Szép munka!

- Nekem alapjáraton ez a zsidókérdéses témaválasztás nem nagyon tetszik, bár tény, hogy az idős hölgy jellemének alakulását ez jól magyarázza. Örülök, hogy a végén barátokra lelt.

* * * * *

Goldie, az új szomszéd - ahogyan elképzeltem:

* * * * *

A bírálattal kapcsolatban szeretnék néhány megjegyzést tenni:

„Nekem alapjáraton ez a zsidókérdéses témaválasztás nem nagyon tetszik…” – írta a bírálók egyike – érzésem szerint AnnaMarcsi, bár ez tulajdonképpen mindegy. Úgy érzem, hogy megszólíttattam, és így elmondom én is a véleményemet. Aki ír, tudja, hogy az ihletet általában nem lehet irányítani, és nekem a pályázat címéről ez a történet jutott az eszembe. Semmiképpen sem akartam beállni a kommersz és sablonos történetek sorába, hiszen sejtettem, hogy erről a címről a szerzők nagy többségének a „fiú-lány, esetleg férfi-nő költözött a szomszédba, akivel heves szerelembe esik a főszereplő” séma jut az eszébe, és erre fűzik fel az írásaikat – mondom ezt úgy, hogy nem akarok megbántani senkit, hiszen erre a gondolatmenetre alapozva is lehet nagyon izgalmas és jó történetet írni, és olvastam ilyeneket is a pályamunkák között. Amikor a novellám megszületett, hosszasan elgondolkodtam azon, hogy elküldjem-e ezt a történetet, majd úgy döntöttem, hogy miért ne küldjem, hiszen az olvasók és blogolók nagy többsége feltehetően értelmes, intelligens, egyetemes történelmet ismerő felnőtt ember,  és így meg fogjátok érteni azt, amit leírtam, legalábbis nagyon bíztam abban, hogy senkinek nem okoz majd problémát a történetet ott és úgy kezelni, ahol és ahogyan szándékaim szerint kellene. Éppen ezért éreztem kifejezetten bántónak a fenti megfogalmazást – „zsidókérdéses témaválasztás” -, mert ebből az derült ki a számomra, hogy volt legalább egy olyan ember, aki nem értette meg, amit írtam, és lehet, hogy lesznek többen is. Azzal, amit leírtam, nem politizáltam, nem ítélkeztem, nem gyalogoltam bele senkinek az érzéseibe, amit a II. világháborúban a zsidósággal történtekkel kapcsolatban leírtam, azok tények, jelzem, ezeknek a tényeknek az ismerete az alapműveltség részét kell, hogy képezze, és éppen csak annyit írtam erről, amennyi a történetben Hesther Goodman ábrázolásához kellett. Nem kell, hogy egy novella feltétlenül fikció legyen az elejétől a végéig, bár én sem ismerem Hesther Goodmant, Ő ezen a néven és ezzel az életúttal a fantáziám szüleménye, tehát ebből a szempontból mégis fikció, de jelkép is, mert a világ tele van „Hesther Goodmanekkel”, akikről már eddig is sokan írtak és még sokan is fognak írni, mert részei a múltunknak és a minket körülvevő világnak, akárcsak mi magunk.