Az alábbi novellát diana pályázatára írtam, és örömmel értesültem arról, hogy - Freyával holtversenyben - harmadik helyezést értem el. Ez külön öröm számomra, hiszen Freya stílusát és tehetségét őszintén csodálom! A pályázatra tíznél több pályamunka érkezett, és javaslom mindenkinek, hogy diana oldalán (http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/) olvassa el az összes novellát - érdemes! Én pedig örömmel veszem, ha ezzel az írásommal kapcsolatban is megosztjátok velem a véleményeteket, kommentek formájában!
*************************************************************************
OLASZ SZANDÁL
- Kedves utasaink! Gépünk megkezdte a süllyedést, kérjük, az ülések háttámláit és az asztallapokat állítsák függőleges helyzetbe, és kapcsolják be a biztonsági övüket! Menetrend szerint, tizenöt perc múlva leszállunk a Marco Polo repülőtéren, Velencében, ahol 22 fokos hőmérséklet és ragyogó napsütés fogadja majd Önöket. Remélem, kellemesen telt az utazás! Marco Andretti kapitány és a személyzet többi tagjának nevében is köszönöm, hogy a repüléshez az Alitalia Légitársaságot választották! – zökkentette ki gondolataiból Laurát a vezető légi utaskísérő hangja. Máris megérkeztünk volna?- gondolta. Úgy repülte át az óceánt, hogy szinte észre sem vette. Nem is voltak igazán gondolatai, valamiféle katatón-állapotban volt, már hét teljes napja. Pontosan egy hete jelentette be ugyanis Tony, a férje, hogy kész, vége: tizenhét évnyi házasság után valaki mással folytatná az életét. Az a bizonyos valaki pedig Tamara Olsen, az asszisztense. 23 éves – pontosan annyi, mint Laura volt, amikor férjhez ment Tonyhoz -, szőke, fenékig érő hajjal, hosszú combokkal, darázsderékkal, fültől-fülig érő mosollyal, igazi kaliforniai szépség. Ugyan nem az eszéről híres, de Laura gyanította, hogy Tony nem is ezért készül összeköltözni vele. Laura férje a kapuzárási pánik minden tünetét mintaszerűen produkálta, pedig 45 évesen ez talán még korainak tűnhet, és ez a folyamat a válási szándék bejelentésében csúcsosodott ki. Nem számított semmi: a gyerekek, a 17 egymás mellett, jóban-rosszban átélt év, a közös sikerek, szóval az égadta világon semmi sem számított: Tony menni akart, és Laura semmit sem tehetett azért, hogy megállítsa.
Laura gépiesen csinálta végig a repülőgép elhagyása – útlevél ellenőrzés - hol a csomagom – transzfer a szállodába procedúrát. A Villa Dori Venice Hotel-ben szállt meg, de szinte észre sem vette a szálloda fényűző helyiségeit, lakosztályának mediterrán színeit, vagy a bájos, rózsamintás ágytakarót a baldachinos ágyon. A hosszú és kimerítő tengerentúli repülőút fáradalmai után a zuhany alatt próbálta felfrissíteni magát. Tulajdonképpen mit keresek én itt? – tette fel a kérdést magának gondolatban. Még törölközőbe burkolózva sétált ki a fürdőszobából, és a telefon után nyúlt:
- Szia Anya! …. Igen, megérkeztem. … Nem, nem volt semmi probléma az utazás alatt. … Annie és Mark jól van? … Nem haragszanak rám, amiért eljöttem? … Tudom, hogy jó helyen vannak, és azt is, hogy támogatták az elutazásom gondolatát, de nagyon önző dolognak tűnik most, hogy eljöttem, pedig nekik is éppen elég nehéz lehet megbirkózni azzal, hogy széthullik a család, és az apjuk elhagyja őket, minket egy olyan nőért, aki akár a lánya is lehetne! … Anya, nagyon hálás vagyok nektek azért, mert segítetek a gyerekeknek feldolgozni ezt a traumát! … Persze hogy vigyázok magamra! … Ölellek téged és Apát is!
A következő két napban Laura Velence ódon sikátorait, bájos tereit rótta, reggeltől estig az utcákat járta, megpróbálta összeragasztani darabokra tört életének cserepeit. Alig több mint egy héttel ezelőtt az élete, ha nem is volt tökéletes, de meglehetősen jónak volt mondható. Tonyval békésen, szépen éltek, szinte sohasem veszekedtek. 16 éves lánya, Annie és 15 éves fia, Mark igazán rendes gyerekek. Ambiciózusak és jól neveltek, szépen teljesítenek az iskolában, Annie orvosnak készül, Markot inkább a sport érdekli, remek úszó, a következő olimpián már ott a helye. Tony reklámügynöksége remekül megy, rendezett anyagi körülmények között éltek, szép házban, évente két nyaralással, nyáron a tengernél, télen valamelyik síparadicsomban, és nem kellett aggódniuk, hogy miből fizetik a gyerekek tandíját.
Persze, nem volt ez mindig így. Amikor megismerkedtek, egyiküknek sem volt egy vasa sem. Mindketten dolgoztak, Laura nem sokkal azelőtt fejezte be az egyetemet, és éppen akkor helyezkedett el angoltanárként egy középiskolában, Tony pedig még az elején járt reklámszakemberi pályafutásának. A szerelmük hirtelen lángolt fel, éppen csak elkezdték megismerni egymást, Laura máris várandós lett a lányával, azután az első gyereket szinte azonnal – alig egy év múlva - követte a második is. Laura alig hogy elkezdte, máris abbahagyta a tanítást – nem is volt más választása -, és a gyereknevelés mellett Tony karrierjét egyengette. Ellátta mellette a titkárnői teendőket, intézte a könyvelését, megszervezte a megbízók részére a PR-rendezvényeket, sőt, olykor még reklámszövegeket is írt, marketing-stratégiákat is kitalált, többet dolgozott Tony mellett, mint két teljes munkaidőben foglalkoztatott beosztott. Azután ahogyan a férje egyre feljebb jutott a ranglétrán, mind kevésbé volt szüksége Laura segítségére. Tony nem látta értelmét annak, hogy a felesége visszamenjen dolgozni, hiszen képes volt egyedül is eltartani a családját, és mindennél fontosabb volt számára a nyugodt, biztos családi háttér. Laura is úgy gondolta, hogy a gyerekeknek azzal tesz a legjobbat, ha a hátteret biztosítja a számukra, így – bár a házasságuk elején még voltak egyéni ambíciói – belesimult a „tökéletes feleség és háziasszony” szerepébe. Nem jelenthető ki ugyan teljes bizonyossággal, hogy 17 év alatt soha nem gondolt arra, hogy lehetett volna neki is karrierje, és hogy ő tulajdonképpen szívesen tanított volna, de mindig volt valami fontos feladat az életében, és a család életének menedzselése éppen eléggé igénybe vette az energiáit. Így tehát amikor Tony bejelentette, hogy válni akar, Laurát a férje elvesztésén kívül az is sokkolta, hogy hirtelen elképzelni sem tudta, mihez kezd majd ezután. A gyerekek már nagyjából önállóak, élik a maguk életét, korántsem szorulnak minden percben az anyjukra, és ha Laurának nem is lesznek megélhetési gondjai, egy kiüresedett, elmagányosodott, céltalan élet perspektívája éppen eléggé ijesztő. Laura szülei elkeseredetten nézték, ahogy a lányuk apátiába süllyedt, magába fordult, és édesanyjának jutott eszébe, hogy a környezetváltozás talán segíthetne. Ezért összepakolt Laura számára néhány holmit egy kisebb bőröndbe, és kivitte a JFK repülőtérre. Az éppen akkor induló járatok közül a velencei volt a legszimpatikusabb, így arra vett jegyet a lányának, és amíg Laura a gépen ült, szállást is foglalt a számára, sőt, a transzfert is elintézte, hála a XX. század egyik legfontosabb technikai vívmányának, az internetnek. Laura arra is képtelen volt, hogy tiltakozzon. Szülei megnyugtatták, hogy a gyerekek jó helyen lesznek náluk, amíg az anyjuk haza nem jön, és Annie és Mark is az utazást javasolta. Nagyon aggódtak az édesanyjukért, aggodalmuk a fájdalmuknál is erősebb volt. Így került Laura egy csodaszép, májusi napon Velencébe.
Délután 5 óra körül járt az idő, fáradt lábai már egyre nehezebben vitték előre. Átsétálva egy hidacskán, hangulatos kávézót pillantott meg, és hirtelen mindennél jobban vágyott egy cappuccinóra. Az illatos nedűt kortyolgatva nézelődött, mikor tekintetét egy cipőbolt kirakata ragadta meg. A kirakat üvege csillogva verte vissza a májusi nap fényét, és szinte mágikus erővel vonzotta magához Laurát. Az üvegen át egy csodaszép szandált pillantott meg. Sötétzöld, hasított bőr, középmagas sarokkal, elegáns volt, mégis kényelmesnek tűnt. Maga sem tudta, hogy miért, de benyitott az üzletbe.
- Buon giorno, Signora! Segíthetek? – hallott egy dallamos férfihangot, majd előtűnt a hang tulajdonosa is. Magas, kifejezetten jóképű, barna hajú, középkorú férfi volt. Laura tétovázott, szinte megbánta, hogy belépett az üzletbe, majd bátortalanul a kirakatban található szandált kérte. Néhány pillanat múlva a szandál a lábán volt, éppen olyan kényelmes és elegáns volt, mint amilyennek a kirakatban látszott.
- Fantasztikus az ízlése, ez a szandál úgy fest a lábán, mintha kifejezetten Önnek készítették volna – mondta a férfi, majd azt kérdezte:
- Signora, valami baj van? Látom az arcán, hogy nem érzi jól magát. Hozhatok esetleg egy pohár vizet?
- Az jólesne, köszönöm! – roskadt le Laura az egyik székre. Érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. – Istenem, a legrosszabbkor sírom el magam – gondolta. – Egészen idáig egy könnycsepp nem sok, de annyit sem hullajtott. Nem tudni, hogy miért, képtelen volt sírni, és a sírás utáni megkönnyebbülést sem érezhette.
- Igyon néhány kortyot – érkezett meg a férfi a vízzel. – Csak nem lehet akkora a baj!
- Nem? – nevetett fel keserűen, könnyes szemekkel Laura. – Most hullik darabokra az életem!
40 éves vagyok, a férjem elhagyott az asszisztenséért, ráadásul a lány nem sokkal idősebb, mint a saját lánya, és nekem fogalmam sincs, hogy mihez kezdek ezután. Az elmúlt 17 évben csak a családomnak éltem, nem volt saját karrierem, nem volt az életemnek egyetlen olyan pillanata sem, amelyik csak az enyém lett volna, amelyik csak rólam szólt volna! Segítettem felépíteni a férjem karrierjét, felneveltem a gyerekeimet, akik már szinte egyedül is megállnak a lábukon, és hirtelen elfogytak a céljaim, mintha semmi értelme nem lenne már az életemnek. Úgy érzem, mintha mindennek vége lenne, azért, amiért oly sok évig küzdöttem, megsemmisült!
- De Signora, hogy mondhat ilyet! – szólt a férfi őszinte felháborodással a hangjában. – Hogy vége lenne az életének? Maga még fiatal, az életének legalább a fele maga előtt áll! Már megbocsásson az őszinteségemért, de a férje jó nagy marha lehetett, ha maga helyett mást választott! Mi, olaszok úgy tartjuk, hogy egy nő akkor a legszebb, a legcsodálatosabb, a leginkább imádnivaló, amikor éretten ragyog, úgy, mint maga! Még mindig gyönyörű, de már tele van élettapasztalattal, és pontosan tudja, hogy mit akar az élettől. Megkapja, amit akar, de adni is tud, és nem is keveset! Signora, ne keseredjen el! Ahol az életben becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik, és az ajtó mögött magát új lehetőségek várják! Csak soha ne adja fel! – mosolygott rá a férfi, és olyan csodálattal a szemében bámulta, ahogyan csak az olasz férfiak tudnak udvarolni a szemük pillantásával is.
- Ki hitte volna, hogy ilyen életbölcsességet találok egy cipőboltban! – mosolygott már Laura is, és úgy érezte, mintha mázsás sziklák gördültek volna le a szívéről. – A szandált természetesen megveszem, és tudja mit, ne is csomagolja be! Köszönöm, nem is tudja, hogy mennyit segített nekem! – intett a férfi felé búcsúzóul, és elindult, gyönyörű szandáljában felszabadultan lépkedve egy boldogabb, új élet felé!
*********************************************************************************
- Kedves utasaink! Gépünk megkezdte a süllyedést, kérjük, az ülések háttámláit és az asztallapokat állítsák függőleges helyzetbe, és kapcsolják be a biztonsági övüket! Menetrend szerint, tizenöt perc múlva leszállunk a Marco Polo repülőtéren, Velencében, ahol 22 fokos hőmérséklet és ragyogó napsütés fogadja majd Önöket. Remélem, kellemesen telt az utazás! Marco Andretti kapitány és a személyzet többi tagjának nevében is köszönöm, hogy a repüléshez az Alitalia Légitársaságot választották! – zökkentette ki gondolataiból Laurát a vezető légi utaskísérő hangja. Máris megérkeztünk volna?- gondolta. Úgy repülte át az óceánt, hogy szinte észre sem vette. Nem is voltak igazán gondolatai, valamiféle katatón-állapotban volt, már hét teljes napja. Pontosan egy hete jelentette be ugyanis Tony, a férje, hogy kész, vége: tizenhét évnyi házasság után valaki mással folytatná az életét. Az a bizonyos valaki pedig Tamara Olsen, az asszisztense. 23 éves – pontosan annyi, mint Laura volt, amikor férjhez ment Tonyhoz -, szőke, fenékig érő hajjal, hosszú combokkal, darázsderékkal, fültől-fülig érő mosollyal, igazi kaliforniai szépség. Ugyan nem az eszéről híres, de Laura gyanította, hogy Tony nem is ezért készül összeköltözni vele. Laura férje a kapuzárási pánik minden tünetét mintaszerűen produkálta, pedig 45 évesen ez talán még korainak tűnhet, és ez a folyamat a válási szándék bejelentésében csúcsosodott ki. Nem számított semmi: a gyerekek, a 17 egymás mellett, jóban-rosszban átélt év, a közös sikerek, szóval az égadta világon semmi sem számított: Tony menni akart, és Laura semmit sem tehetett azért, hogy megállítsa.
Laura gépiesen csinálta végig a repülőgép elhagyása – útlevél ellenőrzés - hol a csomagom – transzfer a szállodába procedúrát. A Villa Dori Venice Hotel-ben szállt meg, de szinte észre sem vette a szálloda fényűző helyiségeit, lakosztályának mediterrán színeit, vagy a bájos, rózsamintás ágytakarót a baldachinos ágyon. A hosszú és kimerítő tengerentúli repülőút fáradalmai után a zuhany alatt próbálta felfrissíteni magát. Tulajdonképpen mit keresek én itt? – tette fel a kérdést magának gondolatban. Még törölközőbe burkolózva sétált ki a fürdőszobából, és a telefon után nyúlt:
- Szia Anya! …. Igen, megérkeztem. … Nem, nem volt semmi probléma az utazás alatt. … Annie és Mark jól van? … Nem haragszanak rám, amiért eljöttem? … Tudom, hogy jó helyen vannak, és azt is, hogy támogatták az elutazásom gondolatát, de nagyon önző dolognak tűnik most, hogy eljöttem, pedig nekik is éppen elég nehéz lehet megbirkózni azzal, hogy széthullik a család, és az apjuk elhagyja őket, minket egy olyan nőért, aki akár a lánya is lehetne! … Anya, nagyon hálás vagyok nektek azért, mert segítetek a gyerekeknek feldolgozni ezt a traumát! … Persze hogy vigyázok magamra! … Ölellek téged és Apát is!
A következő két napban Laura Velence ódon sikátorait, bájos tereit rótta, reggeltől estig az utcákat járta, megpróbálta összeragasztani darabokra tört életének cserepeit. Alig több mint egy héttel ezelőtt az élete, ha nem is volt tökéletes, de meglehetősen jónak volt mondható. Tonyval békésen, szépen éltek, szinte sohasem veszekedtek. 16 éves lánya, Annie és 15 éves fia, Mark igazán rendes gyerekek. Ambiciózusak és jól neveltek, szépen teljesítenek az iskolában, Annie orvosnak készül, Markot inkább a sport érdekli, remek úszó, a következő olimpián már ott a helye. Tony reklámügynöksége remekül megy, rendezett anyagi körülmények között éltek, szép házban, évente két nyaralással, nyáron a tengernél, télen valamelyik síparadicsomban, és nem kellett aggódniuk, hogy miből fizetik a gyerekek tandíját.
Persze, nem volt ez mindig így. Amikor megismerkedtek, egyiküknek sem volt egy vasa sem. Mindketten dolgoztak, Laura nem sokkal azelőtt fejezte be az egyetemet, és éppen akkor helyezkedett el angoltanárként egy középiskolában, Tony pedig még az elején járt reklámszakemberi pályafutásának. A szerelmük hirtelen lángolt fel, éppen csak elkezdték megismerni egymást, Laura máris várandós lett a lányával, azután az első gyereket szinte azonnal – alig egy év múlva - követte a második is. Laura alig hogy elkezdte, máris abbahagyta a tanítást – nem is volt más választása -, és a gyereknevelés mellett Tony karrierjét egyengette. Ellátta mellette a titkárnői teendőket, intézte a könyvelését, megszervezte a megbízók részére a PR-rendezvényeket, sőt, olykor még reklámszövegeket is írt, marketing-stratégiákat is kitalált, többet dolgozott Tony mellett, mint két teljes munkaidőben foglalkoztatott beosztott. Azután ahogyan a férje egyre feljebb jutott a ranglétrán, mind kevésbé volt szüksége Laura segítségére. Tony nem látta értelmét annak, hogy a felesége visszamenjen dolgozni, hiszen képes volt egyedül is eltartani a családját, és mindennél fontosabb volt számára a nyugodt, biztos családi háttér. Laura is úgy gondolta, hogy a gyerekeknek azzal tesz a legjobbat, ha a hátteret biztosítja a számukra, így – bár a házasságuk elején még voltak egyéni ambíciói – belesimult a „tökéletes feleség és háziasszony” szerepébe. Nem jelenthető ki ugyan teljes bizonyossággal, hogy 17 év alatt soha nem gondolt arra, hogy lehetett volna neki is karrierje, és hogy ő tulajdonképpen szívesen tanított volna, de mindig volt valami fontos feladat az életében, és a család életének menedzselése éppen eléggé igénybe vette az energiáit. Így tehát amikor Tony bejelentette, hogy válni akar, Laurát a férje elvesztésén kívül az is sokkolta, hogy hirtelen elképzelni sem tudta, mihez kezd majd ezután. A gyerekek már nagyjából önállóak, élik a maguk életét, korántsem szorulnak minden percben az anyjukra, és ha Laurának nem is lesznek megélhetési gondjai, egy kiüresedett, elmagányosodott, céltalan élet perspektívája éppen eléggé ijesztő. Laura szülei elkeseredetten nézték, ahogy a lányuk apátiába süllyedt, magába fordult, és édesanyjának jutott eszébe, hogy a környezetváltozás talán segíthetne. Ezért összepakolt Laura számára néhány holmit egy kisebb bőröndbe, és kivitte a JFK repülőtérre. Az éppen akkor induló járatok közül a velencei volt a legszimpatikusabb, így arra vett jegyet a lányának, és amíg Laura a gépen ült, szállást is foglalt a számára, sőt, a transzfert is elintézte, hála a XX. század egyik legfontosabb technikai vívmányának, az internetnek. Laura arra is képtelen volt, hogy tiltakozzon. Szülei megnyugtatták, hogy a gyerekek jó helyen lesznek náluk, amíg az anyjuk haza nem jön, és Annie és Mark is az utazást javasolta. Nagyon aggódtak az édesanyjukért, aggodalmuk a fájdalmuknál is erősebb volt. Így került Laura egy csodaszép, májusi napon Velencébe.
Délután 5 óra körül járt az idő, fáradt lábai már egyre nehezebben vitték előre. Átsétálva egy hidacskán, hangulatos kávézót pillantott meg, és hirtelen mindennél jobban vágyott egy cappuccinóra. Az illatos nedűt kortyolgatva nézelődött, mikor tekintetét egy cipőbolt kirakata ragadta meg. A kirakat üvege csillogva verte vissza a májusi nap fényét, és szinte mágikus erővel vonzotta magához Laurát. Az üvegen át egy csodaszép szandált pillantott meg. Sötétzöld, hasított bőr, középmagas sarokkal, elegáns volt, mégis kényelmesnek tűnt. Maga sem tudta, hogy miért, de benyitott az üzletbe.
- Buon giorno, Signora! Segíthetek? – hallott egy dallamos férfihangot, majd előtűnt a hang tulajdonosa is. Magas, kifejezetten jóképű, barna hajú, középkorú férfi volt. Laura tétovázott, szinte megbánta, hogy belépett az üzletbe, majd bátortalanul a kirakatban található szandált kérte. Néhány pillanat múlva a szandál a lábán volt, éppen olyan kényelmes és elegáns volt, mint amilyennek a kirakatban látszott.
- Fantasztikus az ízlése, ez a szandál úgy fest a lábán, mintha kifejezetten Önnek készítették volna – mondta a férfi, majd azt kérdezte:
- Signora, valami baj van? Látom az arcán, hogy nem érzi jól magát. Hozhatok esetleg egy pohár vizet?
- Az jólesne, köszönöm! – roskadt le Laura az egyik székre. Érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. – Istenem, a legrosszabbkor sírom el magam – gondolta. – Egészen idáig egy könnycsepp nem sok, de annyit sem hullajtott. Nem tudni, hogy miért, képtelen volt sírni, és a sírás utáni megkönnyebbülést sem érezhette.
- Igyon néhány kortyot – érkezett meg a férfi a vízzel. – Csak nem lehet akkora a baj!
- Nem? – nevetett fel keserűen, könnyes szemekkel Laura. – Most hullik darabokra az életem!
40 éves vagyok, a férjem elhagyott az asszisztenséért, ráadásul a lány nem sokkal idősebb, mint a saját lánya, és nekem fogalmam sincs, hogy mihez kezdek ezután. Az elmúlt 17 évben csak a családomnak éltem, nem volt saját karrierem, nem volt az életemnek egyetlen olyan pillanata sem, amelyik csak az enyém lett volna, amelyik csak rólam szólt volna! Segítettem felépíteni a férjem karrierjét, felneveltem a gyerekeimet, akik már szinte egyedül is megállnak a lábukon, és hirtelen elfogytak a céljaim, mintha semmi értelme nem lenne már az életemnek. Úgy érzem, mintha mindennek vége lenne, azért, amiért oly sok évig küzdöttem, megsemmisült!
- De Signora, hogy mondhat ilyet! – szólt a férfi őszinte felháborodással a hangjában. – Hogy vége lenne az életének? Maga még fiatal, az életének legalább a fele maga előtt áll! Már megbocsásson az őszinteségemért, de a férje jó nagy marha lehetett, ha maga helyett mást választott! Mi, olaszok úgy tartjuk, hogy egy nő akkor a legszebb, a legcsodálatosabb, a leginkább imádnivaló, amikor éretten ragyog, úgy, mint maga! Még mindig gyönyörű, de már tele van élettapasztalattal, és pontosan tudja, hogy mit akar az élettől. Megkapja, amit akar, de adni is tud, és nem is keveset! Signora, ne keseredjen el! Ahol az életben becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik, és az ajtó mögött magát új lehetőségek várják! Csak soha ne adja fel! – mosolygott rá a férfi, és olyan csodálattal a szemében bámulta, ahogyan csak az olasz férfiak tudnak udvarolni a szemük pillantásával is.
- Ki hitte volna, hogy ilyen életbölcsességet találok egy cipőboltban! – mosolygott már Laura is, és úgy érezte, mintha mázsás sziklák gördültek volna le a szívéről. – A szandált természetesen megveszem, és tudja mit, ne is csomagolja be! Köszönöm, nem is tudja, hogy mennyit segített nekem! – intett a férfi felé búcsúzóul, és elindult, gyönyörű szandáljában felszabadultan lépkedve egy boldogabb, új élet felé!
*********************************************************************************
A második novella, amit elolvastam és egyre jobban kétségbe is estem… hogyan fogok így választani?
Először is, amit ki szeretnék emelni, amit Annus és én is szupernek találtunk az volt, hogy egy önálló felnőtt nőről írsz nekünk. Annyira valóságosnak tűnt az egész!
A cipőboltos szövegét, pedig imádtam:
„Hogy vége lenne az életének? Maga még fiatal, az életének legalább a fele maga előtt áll! Már megbocsásson az őszinteségemért, de a férje jó nagy marha lehetett, ha maga helyett mást választott! Mi, olaszok úgy tartjuk, hogy egy nő akkor a legszebb, a legcsodálatosabb, a leginkább imádnivaló, amikor éretten ragyog, úgy, mint maga!”
Bárcsak, minden sarkon lenne egy ilyen cipővolt!:/
Szívesen olvastam volna tovább is… megírhatnád egyszer a novella folytatását!:) Majd szólj, ha a folytatására adod a fejed!:)
3 megjegyzés:
Szia! :) Nagyon tetszett, mert fantasztikusan fogalmazol, és ugyanannyit foglalkozol a főszereplő gondolataival is, mint a környezettel. Nem tudom, miért; valószínűleg, mert elég érzékeny vagyok; de nekem sokat számítanak az érzelmek, gondolatok. Illetve, ahogy Annusnak és Diananak, nekem is tetszett, hogy egy felnőtt nőről írsz. :) Ügyes vagy! :)
puszi: A.J.
Kedves A.J.!
Nagyon örülök, hogy elolvatad ezt a novellát, és annak még jobban örülök, hogy tetszett is Neked. Nagy szeretettel írtam ezt a novellát. Nekem nem okoz gondot "felnőttekről" írni, 39 éves lévén én ezt a korosztályt ismerem. Nehezen menne viszont mondjuk a mai tinilányok érzelemvilágába beleélnem magam - éppen ezért ezzel talán meg sem próbálkoznék, legalábbis nem mostanában.
Szóval: nagy öröm volt számomra, hogy meglátogattál, és kérlek, olvasgass tovább!
Szeretettel:
Katarina
Szia! :)
Na igen, a felnőtt íróknak, úgy gondolom, könnyebb a helyzetük, mint mondjuk egy tizenévesnek. 18 évesen nekem sem menne egy felnőtt karakter szemével írni, hiszen nyilvánvalóan nincs meg hozzá a kellő tapasztalatom, még egy 25 éves is kifog rajtam (az F1-es történethez szeretnék írni Seb-szemszögöt, de egyszerűen nem tudok hozzákezdeni). Egy felnőtt azonban már megélte a kamaszkor, és úgy gondolom, könnyebb lehet ismét átélni ezt az időszakot.
A.J.
Megjegyzés küldése